Szelleme áldásaiért való köszönetünk s hálánk adójáért így fog ő minket mindig újabb áldásaival jutalmazni s erősíteni egyházunkat s általa a magyar protestantizmust.

Mikor egy teljes magyar Kálvin-fordításunk lesz: akkor nem kell aggódnunk egyházunk jövendője felett.

Hozza a jó Isten mihamarább ezt az időt s áldja meg e most kiinduló első zsengét, e kicsiny mustármagot gazdag gyümölcsözéssel a lelkekben s anyagiakban a "Kálvin-irodalmi alap" javára!!!

Kolozsvárt, 1903. szeptember 1-jén.

A fordító.

BEVEZETÉS.

A munka, melynek magyar fordítását veszi a könyvben a magyar protestáns közönség, Kálvin Jánosnak, Genf városa reformátorának, az evang. reform. egyház atyjának világhírű munkája: az "Institutio religionis christianae". Az a munka, amelyről az egykor híres magyar teológus, Thuri Pál verse így ítél:

Bevezetésül ennek a munkának keletkezéséről és történetéről akarunk elmondani egyet-mást, hogy az olvasók előre tájékozva legyenek e munka jelentőségéről.

Kálvin János Franciaországban, Pikárdia tartományának Noyon nevű városában született 1509. júl. 10-én. (1) Miután atyja akarata szerint, ki a noyoni püspök titkára s az egyházi törvényszék ügyvédje volt, előbb a papi, később a jogi pályára készült, 1529-ben került Orleansba, hol ismeretségbe lépvén Olivetán Róberttel, a szentírás kiváló francia fordítójával, általa a reformáció elveivel is megismerkedett. Később a bourges-i akadémián Wollmár Menyhérttel, a görög nyelv és irodalom kiváló tanárával

(1) Kálvin életéről, működéséről és tudományáról magyar nyelven a következő munkák szólanak részletesebben:
       Révész Imre: Kálvin élete és a kálvinizmus. Debrecen.
       Budai János: Kálvin János élete. Számos képpel. Ára 2 kor.
       Jancsó Sándor: Kálvin János élete és egyházpolitikája. 1894. Ára 2 korona.
       Nagy Károly: Kálvin teológiája. 1895. Ára 3 kor.

XV

hozta össze a Gondviselés, akivel már az evangéliumokat és Pál apostol leveleit eredeti nyelven olvasván, megismerte a tiszta, hamisítatlan keresztyén vallást, melynek mind lelkesebb hívévé és szószólójává lett.

Atyjának 1531-ben bekövetkezett halála után, a jogi pályával szakítván, Párizsba megy, hol a görög és latin nyelvek alapos tanulmányozása közben, 23 éves korában, magyarázatokat irt és adott ki Senevának, a Jézus Krisztus korában élt s tanítványa: Neró császár által Kr. u. 65-ben kivégeztetett bölcsésznek, "A kegyességről" című, vallásos irányú munkájához.

Az 1533-adik év fordulópont életében. Barátja, Kopp Miklós orvostudor a párizsi egyetem igazgatójává választatván, Mindenszentek napján beszédet kellett tartania az ünnephez mért vallásos tartalommal. Kopp keveset értvén ehhez, Kálvin írta meg számára a beszédet, "Keresztyén bölcsészet" címmel, amelyben a reformáció fölfogásának kel védelmére. E beszéd oly vihart idézett elő, főleg a papság körében, hogy írója és felolvasója egyként csak szökés által menthették meg életüket.

Bujdosásban, de nem munka nélkül telik el egy év. Amerre jár, mindenütt érintkezik a reformáció híveivel. Oktatja, buzdítja, kitartásra serkenti őket. A máglyák ugyan lángolnak, a bilincsek csörögnek a reformáció hívein egész Franciaországban, de az Ige hódít, az igazság terjed s az imádság erősíti a híveket. Kálvinnak már a belső ellenség ellen is fel kell vennie a küzdelmet. Az anabaptisták ellen Orleansban írja a "Lélekalvás" [lélekvirrasztás] (Psychopannychia) c. munkáját. 1534 őszén újra Párizsban látjuk, de a fokozott üldözés elől menekülve, Strassburgon keresztül Baselbe megy, azzal a szándékkal, hogy csendes visszavonultságban a keresztyén vallás tudományos kutatásának, védelmének és terjesztésének fog élni.

Itt jelent meg először az "Institutio religionis christianae", az "Oktatás a keresztyén vallásra', vagy "A keresztyén vallás alapvonalai". 1536 március havában

XVI

latin nyelven és nem francia nyelven, mint némelyek állítják. (1)

Hogy mely okok indították Kálvint e munkának megírására és éppen ilyen formába való öntésére: azt ő maga megmondja, a munka elébe tett és I. Ferenc francia királyhoz írt ajánló levelében. Előbb – mondja – csak az volt szándéka, hogy valami olyan egyszerű tankönyv-félét írjon, amely elvezesse az igaz kegyességre azokat, akik még érdeklődnek a vallás iránt. Mert sok embert látott, aki éhezte és szomjúhozta a Krisztust, de keveset, akit a Krisztus ismerete, bár némileg is, áthatott volna.

E közben azonban Franciaországban az üldözés hihetetlen magas fokra hágott, s mikor a reformációboz hajló Európa lelkiismerete ez ellen felszólalt, Franciaország erre azzal felelt, hogy azok, akiket ott üldöznek, nem annyira a vallásos reformációnak hívei, hanem istentagadó politikai forradalmárok, mindent fenekestől felforgatni akaró anarchisták; akik el akarnak törölni mindenféle törvényt, megszüntetni a vagyont és tulajdonjogot s megbuktatni a királyságot. Árulónak tűntem volna fel önmagam előtt – mondja a Zsoltárokhoz írt magyarázatai előszavában – ha ez álnok hazugságok ellen teljes határozottsággal ki nem keltem volna. "Még egy kutya is ugat, ha gazdáját megtámadják; hogyan hallgathattam volna én, midőn a Krisztust támadták meg így!?"

Ezekre a vádakra is azonnal felelni kellett s felvilágosítani az egész világot s első sorban Ferenc királyt arról, hogy itt a legaljasabb rágalomról van szó; mert őket azért üldözik, "mivel reménységüket az élő Istenbe vetik s mert hiszik, hogy ez az örök élet: megismerni az egyedül igaz Istent, s kit ő elküldött: a Jézus Krisztust."

"Ezért – írja a királyhoz – érdemesnek látszott előttem a fáradtságra e könyvet úgy megírni, hogy ugyanaz

(1) Az idevonatkozó kérdésekről részletesebben szól: Nagy Károly: "Kálvin teológiája" 3–6.

XVII

a munka tankönyvül is szolgáljon azoknak, akiket oktatni szándékom vala és hitvallásként is állhasson teelőtted, melyből megismerhetedd, hogy milyen az a tudomány, amely ellen olyan dühösen fenekednek azok az őrjöngők, kik mostanság országodat tűzzel-vassal pusztítják."

Tankönyv és egyben hitvallás: ez volt a munka kettős célja. E kettős föladat azonban eléggé összevágott a tekintetben, hogy mindkét célt egyazon úton lehetett elérni: a keresztyén hit olyan leírása által, amelyben a saját felfogásuk szembeállíttatik a római egyház felfogásával s míg a magukénak helyes volta bebizonyíttattk: a római helytelensége kimutattatik. Nehézséget a kettős cél együttes szolgálatában csak az okoz, hogy a könyv, amely az egyszerű nép tanítását tűzte ki célul, külső beosztásában bármily népsterű is, hitvallási jellegénél fogva tárgyalásában kénytelen sokszor oly tudományos magaslatra emelkedni, amely meghaladja a népies tankönyv tárgyalási módját és irályát. Ezt tapasztalni fogják bizonyára e könyv olvasói is.

Külső beosztása egyszerű s egészen megfelel a nép számára készítni szokott kátékénak. Mint a tartalommutatóból látni lehet, hat részből áll s szól:
    I. A törvényről s ebben a 10 parancsozatról;
    II. A hitről s ebben a "Hiszek egy"...-ről;
    III. Az imádságról s ebben a "Mi Atyánk...-ról.
    IV. A szákramentumokról – keresztségről és úrvacsoráról;
    V. A másik öt, nem igazi szákramentumról, – bérmálás, gyónás, utolsó kenet, papi rend és házasság;
    VI. A keresztyén szabadságról, egyházi hatalomról és állami kormányzásról.

Ez egyszerű keretben olyan teljes hittant ad, amilyent semmi korabeli hitvallásban vagy tudományos munkában uem találunk.

Ideiktatom az egésznek gondolatmenetét feltüntető

XVIII

kivonatát, amely – hiszem – jó szolgálatot fog tenni az olvasóknak a mnnka olvasásában.

Az első fejezet – "A törvényről". – Itt nem kezd azonnal a tízparancsolat magyarázatához, hanem a vallástudomány két tényezőjének, az istenismeretnek és önismeretnek tárgyalásával kezdi. – Az istenismeretre vonatkozólag szól röviden az Isten tulajdonságáról, megjegyezvén, hogy az egész teremtmény-világnak legtöbb célja e tulajdonságok nyilvánítása s ezáltal Isten dicsőségének nyilvánvalóvá tétele és hirdetése. Kiemeli és szembeállítja aztán az Istent, mint igazságos bírót és könyörületes, kegyelmes Atyát. – Az önismeretre nézve kiindulási pontja Ádám, ki Isten képére teremtetett ugyan, de az eset által a kegyelem ajándékait s az Istennel való közösséget úgy önmagára, mint utódjaira nézve elvesztette; úgy, hogy "minden Istennek tetsző cselekvésre képtelenek", "a haragnak fiai" lettünk mindnyájan, elmerülve az önzésbe és öntetszelgésbe annyira, hogy önismeretre s ez által önmegalázásra jutni sem vagyunk önmagunktól képesek. – E ponton jön segítségünkre az Isten által adott írott törvény, hogy az, midőn egyfelől felmutatja a megigazulás feltételeit, meggyőzzön másfelől arról is, hogy üdvünket ez úton elérni képtelenek vagyunk; szóval: "hogy legyen a törvény tüköre a mi bűneinknek és kárhozatra méltó voltunkat lássuk meg abban", hogy "e tükörben szemlélt megtöbbentő látvány által leveretve, tanuljuk magunkat megalázni s üdvünket az egyedül fennmaradó úton: a Krisztus által keressük". Mivel azonban sem a mi gyarlóságunk mély érzetét feltételezett önismeretre nem vagyunk képesek; sem az ebből való menekülés útja: a Krisztusba vetett hit nincs birtokunkban, az Isten könyörületességéhez kell folyamodnunk, őt kell kérnünk, hogy adja meg nekünk a Szentlélek azon ajándékait, amelyek által újjászületünk, hogy adja meg az iránta való szeretet azon teljes mértékét, mely a vele való közösség elérésére szükséges. – Hogy miben áll "a szeretetnek e teljes mértéke", megmutatja a tízparancsolat,

XIX

melynek két része az Isten és felebarátaink szeretetét hangsúlyozza. Miután a tízparancsolat mindenikét egyenkint megmagyarázza, e fejezet záradékául és átmenetül a következőre, szól a törvény céljáról, jelentőségéről és hasznáról. A törvény sem a maga egészében, sem egyes részeiben nem egyes dolgokra céloz, nem valamely egyes dolog megtevését vagy elhagyását sürgeti, hanem azt, hogy egész lényegünk, belső állapotunk méltó legyen az Isten fiaihoz. – A törvény célja: szeretetre tanítani; szeretetre Isten és felebarátaink iránt. Egyes külső cselekedetek által nem lehet hát betölteni, hanem csak úgy, ha e szeretet által belsőleg áthatva vagyunk, ha minden – úgy a gondolatban, mint a cselekvésben – e szeretet, kifolyása. Ezt kívánja tőlünk a törvény, de hol van e szeretet? A törvény betöltésére hiányzik belőlünk minden erő, minden képesség. A törvény első haszna éppen ennek kimutatása. A második, hogy kijelenti Istent, mint igazságos bírót, ki a törvény áthágóit örök halállal bünteti. A harmadik, mely a hitben újjászületettekre nézve is fennáll; hogy belőle nyilván megismerik Isten akaratát. – A törvényt csak a Krisztus segítségével tudjuk betölteni s így az mintegy ujjmutatás a Krisztusra. A Krisztus által szabadulunk meg a törvény jármától, de vajon megszűnik-e maga a törvény és megszűnik-e a mi kötelezettségünk annak betöltése iránt? Korántsem, sőt éppen a Krisztus által leszünk képesek a törvény valódi betöltésére, járni a törvénynek útján. De hogy jutunk a Krisztushoz, hogy őt bírjuk? – A feleletet erre

"A hitről" című második fejezet adja meg, mely szerint a Krisztust a hit által sajátítjuk el, kapcsoljuk magunkhoz. A hitnek csak alsóbb formája, mely nem is érdemes a hit névre, az Isten lételének elismerése vagy a Jézusról szóló elbeszélések igaznak tartása. A valódi hit az, mely az Istenben a mi Istenünket, a Krisztusban a mi Krisztusunkat ismeri el, azaz: erős meggyőződés aziránt, hogy Isten gondoskodik mindenről és tesz mindent, mi akár testünkre, akár lelkünkre nézve szükséges és hogy

XX

a Krisztus a mi Idvezítőnk, általi kapjuk csak a bűnbocsánatot és üdvöt. "A hit tárgyá és célja az Isten igéje". Csak ez érdemli meg a keresztyén hit nevet. E valódi hit tárgyalását az apostoli hitvallás alapján kísérti meg, "melynek három első szakasza a Szentháromság három személyének megfelelően: az Atya, Fiú és Szentlélekről, – ki a mi egy, örök és mindenható Istenünk, akiben mi hiszünk – szól; míg a negyedik ezen Istenben vetett hitünk gyümölcséről és a mi kegyes váradalmunk tárgyáról beszél. Ennek bővebb tárgyalása előtt szól bevezetésül a Szentháromságról, szemben azon "istentelenekkel, akik a mi hitünket gyökerestől kiszakítani akarják, midőn gúnnyal illetik azt, hogy mi egy Istent ismerünk el a három személyben". Azonban nem a vitatkozás lévén célja, hanem "bevezetést adni", nem ereszkedik mélyebben a vitába. Az Írásra (Efez. 4,5) támaszkodó tárgyalásában a tévtanok ellen harcol a régi atyákkal s alkalomszerűleg megvitat közbe-közbe egy-egy kérdést, mint például: az Isten működése, hatása az elvetettekben s végre egy remekül rajzolt történeti képet ad az arianizmus és szabellianizmus felmerüléséről és leveretéséről.

Az apostoli hitvallás magyarázatára térve, az első rész tárgyalásánál szól az Istenről, mint teremtőről, hol különösen kiemeli az ő mindenhatóságát és mindentudóságát, hangsúlyozva, hogy ezek munkás tulajdonságok benne, s a dolog természete szerint megemlékszik – bár röviden – e tulajdonságoknak megfelelő működésekről: a teremtésről és kormányzásról.

A hitvallás második részének magyarázata a Krisztusról szól, kit Pál után leginkább a "közvetítő" néven nevez; és az ő művéről: a váltságról. Személyének tárgyalásánál a kettős természetről szóló tan, melyet Kálvin rendesen az emberi test és lélek viszonyában szemléltet, jön tekintetbe; míg műve, a váltság röviden a szokásos elégtételi elméletben szemléltetik: eleget tett érettünk Isten igazságosságának. A lutheri felfogás ellen, hogy a Krisztusban az

XXI

isteni és emberi tulajodonságok egymással kölcsönösen közöltettek, már most nyíltan fellép, s különösen hangsúlyozza a követelményt, hogy a két természetet a személy egységében kell felfogni. A Jézus Krisztusban mindkettő egyformán elismerendő: 1), hogy Ő Jézus, azaz: igaz ember; és 2) hogy ő a Krisztus, azaz: "a Szentlélek kegyelemajándékaival oly mértékben teljes, hogy maga a Szentlélek rajta megnyugodott és magát a Jézusra teljesen kitöltötte, hogy mi aztán az ő teljességéből merítsünk s a hit által az ő társai és részesei legyünk a Szentlélek ajándékaiban". "A Szentlélekkel való teljessége folytán tétetett ő Királlyá az Atya által mindenek felett, s e Szentlélekkel való teljessége alapja az Ő Főpapságának is, melynél fogva képes az ő áldozatával minket az Atyával kibékíteni." E részben továbbá különösen kiemelendő a "poklokra szállás", melynek Kálvin egészen új, nagyjelentőségű magyarázatot ad, ti. érti alatta azt az igazi, mély lelki fájdalmat, a belső, lelki szorongást, félelmet, melynek legmagasabb nyilvánulása e felkiáltás: "Én Istenem, én Istenem, miért hagyál el engem?!" Másféle pokol és oda leszállás mese.

A "Hiszek egy..." harmadik részének rövid magyarázatából legyen elég kiemelnünk e jellemző mondatot: "Meg vagyunk győződve, hogy nincs más vezetőnk az Atyához, mint a Szentlélek, sem más utunk oda, mint a Krisztus; hogy Istennek semmi kegyelmében nem részesülünk, hanemha a Szentlélek által; hogy a kegyelem éppen maga a Szentlélek ereje és működése, mely által az Atya a Fiúban hat, mely által mindenben munkás, mindent mozgat és éltet, mely által minket megigazít, megszentel, megtisztít, magához hív és vonz, hogy elérjük az üdvöt". Emlékeztet azonban, hogy a kegyelem mindez adományai ingyen valók és nem kiérdemlettek.

Az apostoli hitvallás negyedik részénél: "hiszek egy közönséges keresztyén anyaszentegyházat", elsősorban az "általános egyház" alapja az elválasztás vagy predesztináció jön szóba, mert "az egyház a választottak serege, legyenek

XXII

azok angyalok vagy emberek, halottak, élők vagy még meg sem születettek." Az üdv rendje Pál alapján: "akiket kiválasztott, el is hívja, akiket elhívott, meg is igazítja, akiket megigazított, meg is szenteli". Kiválasztja, midőn magához vonja, hogy Őt Atyjukul ismerik el; megigazítja, midőn Krisztus igazságával felruházza és újjászületésre segíti; megszenteli, midőn az ő országának fenségét, mindenekben és mindenek által nyilvánvalóvá teszi. És e folyamatban nem tesz egyebet, mint kinyilvánítja örök elválasztását. Midőn azért ezt mondjuk: "hiszek egy közönséges keresztyén anyaszentegyházat", már a "hiszünk" szó által azt fejezzük ki, hogy az nem valami érzékeink alá eső, nem valami térbe zárt, vagy helyhez kötött, hanem a testi szemek előtt láthatatlan dolog, mert csak egyedül ilyen lehet a hitnek tárgya: "a láthatatlan egyház, a választottak serege, maga az isteni kiválasztás". Miután még megemlékezik röviden a bűnbocsánatról, melyet a hívő az érzékiség megölése, saját semmiségének elismerése s a Krisztusba vetett hit által nyer meg: szól még a feltámadásról, örök életről és örök halálról s az egész fejezetet bezárja a hit, remény és szeretet viszonyának vizsgálatával, mely szerint a két utóbbi az elsőtől elgondolhatatlan s annak kimaradhatatlan következménye ugyan, de megigazító köztülük egyedül csak a hit.

A harmadik, "Az imádságról" szóló fejezet azzal kezdi: az eddigiekből látható, hogy az üdvre feltétlenül szükséges, már előszámlált javak teljesen hiányoznak bennünk. A segedelmet megszerzésükre magunkon kívül, Istennél kell keresnünk, tőle kérnünk az imádságban. Az imádság különböző formái és az igazi imádság feltételei – önmegalázás, szükségérzet, a kegyelem elismerése stb. – után s miután igazolja, hogy egész életünknek egy folyton tartó imának kell lenni, a minta-imádság a "Miatyánk" részenkénti tárgyalása jön és az egésznek zárszavául ismételten biztosít, hogy Isten az imában hozzá fordulóktól segélyét meg nem tagadja, ha gyakran nehéz próbáknak veti is alá, hogyha a Krisztus nevében imádkozunk.

XXIII

A negyedik fejezet tárgya: a szákramentumok; "melyekről, hogy bizonyos és határozott fogalmat szerezzünk, igen fontos érdekünk". Rövid meghatározása: "a szákramentum a mi hitünk erősítésére szolgáló külső jegy"; vagy "Isten kegyelmének bizonysága, mely nekünk külső jegyek által előnkbe állíttatik"; vagy Augustinusszal "a látható ige," "a mi hitünknek oszlopa", "az isteni kegyelemnek peesétje", amelyet azonban éppoly helytelen az isteni kegyelem elnyerése bizonyságának tartani, – mert hiszen gyakran istentelenek is veszik! – mint puszta külső jegynek. A szákramentumnak nincs más szerepe, mint az igének." E tétel alapján harcol úgy azok ellen, kik kevésre becsülik, mint azok ellen, kik önmagában túlbecsülik. Ily alapfelfogással fog "a megtisztulás" és "megváltatás" szákramentumainak, a keresztségnek és úrvacsorának tárgyalásához.

A keresztségben három dolog a fő: 1. Jelképe bűneinktől való megtisztulásunknak; 2. Eltemeti az ó-embert az Krisztussal az Ő halálában és benne egyszersmind új, szellemi életre költ. Nem az eredendő bűnt törli el ugyan, hanem csak annak kárhoztató erejét, amennyiben bűnbocsánatról biztosít, azaz: bizonyossá teszi a mindig újra vétkező embert, hogy megfelelő feltételek mellett ki nem marad a bocsánat; 3. Hogy a Krisztussal belsőleg összenővünk s így részesülünk minden áldásban, ami ezzel jár, s aminek összesége az istenfiúság. Végül az egyházhoz való tartozásuknak is külső jegye.

Az úrvacsora a mi Idvözítőnk által való szellemi tápláltatásunk, melynek egész jelentősége sajátlag a szereztetési igék ezek részében van: "érettetek töretik meg, érettetek ontatik ki". Enélkül nem sokat használ az Úr testének és vérének vétele. Az anyagi elemek itt csak képek, melyek által a szellemire vezettetünk. Nem is e kegyes érdek körül forog – mondja tovább – a fennforgó vita, hanem némely túlkíváncsiak által felvetett azon kérdés körül, hogy hogyan? és milyen módon? van jelen a

XXIV

Krisztus teste és vére a kenyérben és borban? Míg az egyik (katolikus) az elemeket csodás átváltozáson viszi keresztül, a másik (lutherálus) magát a kenyeret teszi testté, vagy a kenyér színe alatt elrejti: addig a harmadik (Zwingli) nem tekinti másak, mtnt puszta emlékeztető jegyeknek, képeknek. És folyik a vita sok szóval s még több elkeseredéssel, s eközben megfeledkeznek a főkérdésről: miként adatott érettünk a Krisztus teste és ontatott ki vére? s főként: hogyan éri el célját ránk nézve?

A szákramentum lelki eledel, lelki tápláltatás, nem a testre, hanem a lélekre rendelve s így Krisztust nem testi karjainkkal kell megfogni akarni, hanem hogy a belső ember tudja, hogy őt valósággal bírja. Krisztus a mennybe ment, s ha valóságos testét elismerjük – amint hogy el kell ismerni – úgy az a mennyben van, mert a valóságos test tulajdonsága a térbeli korlátozottság. Ha meg nem akarjuk fosztani e testet valóságos test voltától, ha nem. akarjuk azt csak látszattá tenni: nem is állíthatjuk, hogy az mindenütt jelen van. A Krisztus az Atya jobbján ül, de hatása, éltető ereje mindenütt és korlátlanul munkás; "hatása, mely által ő az övéit táplálja, élteti, erősíti, éppen, mintha testileg jelen volna. Így és nem másként van jelen és adatik nekünk a szákramentumban a Krisztus teste és vére. "Világosan kifejezve: valósággal és hathatósan nyújtatik, de nem természetileg; ami annyit tesz, hogy nem magát a testnek lényegét vagy a Krisztus igazi és természeti testét vesszük, hanem mindazon jótéteményeket, melyeket Krisztus számunkra testében megszerzett. Ilyen a test jelenléte, mit a szákramentum fogalma megkíván. Minden ettől eltérő felfogásban, mely többet tulajdonít a szákramentumnak, illetőleg a szákramentum érzéki elemeinek, mely az adományozó helyett magát az adományt teszi tisztelete tárgyává, kettős bűn van:
     1. Megfosztja Istent az ő dicsőségétől s azt a teremtménynek tulajdonítja; és
     2. magát Istent mocskolja be s utálja meg az ő félre-

XXV

magyarázott szákramentumában, midőn abból ocsmány bálványt csinál.

A szákramentumokkal való helyes élés és az abból folyó haszon rövid tárgyalása és a mise ellen intézett beható támadás után a két valódi szákramentumot röviden és összefoglalólag úgy jellemzi, hogy a keresztség az egyházba való belépés és a hit kezdetének szákramentuma; az úrvacsora pedig egy folyton tartó tápláltatás, mely által Krisztus az ő híveinek seregét lelkileg táplálja. Ez alapon tagadja meg a keresztség ismétlését és sürgeti az úrvacsorával való gyakori élést.

Ha csak e kettő valódi szákramentum, minden más méltatlan e névre. Az ötödik fejezet feladata éppen az, hogy kimutassa, milyen a katolikusoknál még ezek mellett gyakorlatban levő öt más szákramentum. Az ítélet alapjául azon tétel szolgál, hogy szákramentumok rendelésére egyedül Isten jogosult, úgy, hogy szákramentum nem lehet más, mint amihez isteni kegyelemígéret van kötve s melynek igazsága felől a hívő lelkiismeretében maga Isten tesz bizonyságot az Ő igéje által. "Isten igéje kell, hogy elöl járjon, hogy a szákramentumot szákramentummá tegye." Ezek alapján, éles polemiába gyakran átcsapva, könnyen kimutatja, hogy a katolikus egyház másik öt szákramentnma korántsem érdemli meg e nevet, mert emberi tekintélyen alapszik.

Az "oroszlánbőrbe bújtatott szamár" e leleplezése után megy át az utolsóra, a hatodik fejezetre, mely szól: "A keresztyén szabadságról, az egyházi hatalomról és állami kormányzásról". A három közül hittani szempontból legfontosabb a keresztyén szabadságról szóló rész, melynek három mozzanata van:

Az első: miután a hívők megigazulásukat egyedül Istennél kell, hogy keressék, felül kell emelkedniök a törvenyen és az egész törvényből való megigazalást elfeledniök, annyira, hogy semmit azután a cselekedetek érdemére ne adjanak, hanem csak a Krisztusban megjelent isteni

XXVI

kegyelemre tekintsenek. Hogy ez által a törvény, mint törvény nem szűnik meg, hanem csak annak kárhoztató, vagy önmagában megigazítő hatása s hogy érvénye a már újjászületettekre nézve is – bár más formában – fenmarad: az a törvény hasznáról szóló részben kimutattatott.

A második, mely az elsőtől függ, hogy a lelkiismeret a törvény kényszerítő hatalma alól felszabadul, ügy, hogy a törvény jármától szabadon, saját akaratunkból engedelmeskedünk Isten törvényének. Mit a törvény parancsol: szeretni Istent teljes szívünkből és minden erőnkből, nem tölthetjük be, míg a törvény alatt állunk, mint szolgák, Istennel, mint Úrral szemben. Fiakká lévén azonban, könnyen be tudjuk tölteni azt, mire előbb, mint szolgák képesek nem valánk. Úgy, hogy a lényegében ugyanannak maradt törvény betöltése egyedül a hozzá való viszonyunk megváltozása folytán érhető el. "Nem uralkodik már felettünk a bűn, mert nem vagyunk immár a törvény alatt, hanem a kegyelem alatt."

A harmadik mozzanata a keresztyén szabadságnak, hogy semmi, külsőleg közönbös dolgot nem tekintünk a lelkiismeretet megkötőnek; azaz: Istenhez való viszonyunkat nem kötjük egyes, olyan külsőségekbez, melyek megtevése vagy mellőzése önmagában nem vallásos. Megkötni a lelkiismeretet ételek, italok használatában, bizonyos napok meg- vagy meg nem tartásában, mint a pápista egyházban, végül is megzavarják a lélek nyugalmát s folytonos lelkiismereti szorongást idéznek elő, holott áldástalan s gyakran babonás jellegük által nem egyszer veszélyeztetik az üdv egész vigaszát.

Végül tárgyal röviden az egyházi hatalomról, a tanítói és fegyelmi hatalomról, a hivatalokról és azok rendeltetéséről s az államról, melynek feladatául tűzi ki: megtartani a keresztyéneket a nyilvános keresztyénségnek; az embereket az emberiségnek, s az egészet bezárja az alattvalók és felsőség egymáshoz való viszonyának és kötelességeiknek ismertetésével.

XXVII

A 27 éves szerző e műve egy csapásra meghódította a közönséget. Csak Baselben nem tudták, hogy a szerző köztük van, mert Kálvin akkor álnév alatt tartózkodott ott.

Kálvin Farell közbeléptére még az Institutio megjelenésének évében (1536.) Genfbe tette át működése terét. Három évi nehéz gyakorlati működése után, ellenségei Genfből száműzik, s most Strassburgban telepszik meg, hol a menekült franciák lelkipásztorsága mellett, a teológia tanításával is foglalkozik. Könyvét itt most átdolgozva s úgy teológus tanítványai érdekeihez szabva, mint ez évek gazdag teologiai vitáitól is indíttatva, az első egyszerűbb munkát tudományosabb alapokra fekteti.

Részletesebben és tudományosabban szól benne az alapvető kérdésekről: a vallás alapjáról, az isteni kijelentésről, a Szentírásról, mint a mi hitünk és cselekedeteink szabályozójáról, a vallás igazságainak biztosítékáról: a Szentléleknek a hívő lelkében való belső bizonyságtételéről s ezekben megveti a keresztyén vallás apologiájának (védelmének) biztos fundamentumát. Melanchtonnal szemben részletesen kifejti a predesztináció tanát; az anabaptistákkal szemben a keresztségről, gyermekkeresztségről való nézeteit; a háromságtagadókkal szemben a Szentháromságot stb. fejti ki még nagyobb alapossággal.

"Úgy tetszik – írja e kiadás előszavában – hogy a vallást s annak lényeges tartalmát úgy foglaltam itt össze s oly renddel adtam elő, hogy aki ezt ismeri, annak nem lesz nehéz megítélni, hogy mit kell az Írásban különösen keresni, s ami abban foglaltatik, azt helyesen érteni."

Ez új kiadás 1539-ben jelent meg Strassburgban. Kálvin ugyan 1541-ben újra elfoglalja genfi hivatalát, de bármennyire sokoldalú gyakorlati tevékenységet fejt is ki, irodalmi munkásságát is ritka termékenységgel folytatja, s eközt is főművének, az Institutiónak többszörös átdolgozását. Mint ő maga írja, azt az elkötelezést, hogy munkáját a közönség oly ritka pártolásban részesítette, azzal a hálával igyekezett leróni, hogy nemcsak a második kiadásban, de

XXVIII

azután is, valahányszor újra kiadásra került, mindig bővítette és javította.

A közbeeső kiadásokról és az azokban tett változtatásokról – az 1543-as és 45-ös strasasurgi és az 1550-es, 53-as, 54-es genfi kiadásokró1 – itt nem szólhatunk hosszasabban.

De meg kell emlékeznünk az író életében utolsó, 1559-es genfi kiadásról; mert az Institutio világhírűvé főleg ebben az alakjában lett. Ebben a könyv 1536-os első kiadásának csaknem ötszörösére nőtt, bevégzett tudományos rendszert kapott, s ennek megfelelően négy könyvre (liber), s ebben fejezetekre és ezekben pontokra oszlott; úgy, hogy amint a címlapon maga Kálvin megjegyzi, "csaknem új munkának tekinthető".

A tudományos rendszert az egyes könyvek felirataiból s a bennük levő fejezetekben tárgyalt kérdések egymásutánjából lehet megállapítani.

A négy könyv címe sorrendben ez:
    I. A teremtő Isten ismeretéről.
    II. A megváltó Isten ismeretérő1 a Krisztusban, mely először az atyáknak a törvény alatt, aztán pedig minékünk is az evangéliumban kinyilváníttatott.
    III. A Krisztus kegyelme elsajátításának módjáról éa arról, hogy ebből micsoda gyümölcsök származnak nekünk és micsoda eredmények következnek belőle.
    IV. Azokról a külső eszközökről és támogatásokról, amelyek által Isten minket a Krisztus társaságába hív és abban megtart.

E könyvek rövid tartalma:

Az első könyv az Isten- és önismeret ugyanazon viszonyára való hivatkozással kezdődik, amely mindenik kiadás kiindulási pontját képezi (I.). (1) Az Isten-ismeret útja és célja

(1) A zárójelbe tett római számok a fejezeteket jelentik.        Szerző.

XXIX

(II.) után tárgyal ez Isten-ismeret eredetéről, forrásáról és szabályozójáról, szóval az isteni kijelentésről általában (III–IX.), éspedig eredetéről (III.); fejlődésének tényezőiről, a kijelentés fokozatai szerint: természet- és embervilág (IV.–V.) és a Szentírás (VI.), mely mint legmagasabb, amiről pedig a Szentlélek tesz bizonyságot (VII–VIII.), egyszersmind zsinórmértéke is minden más kijelentésnek (IX.). Ezen forrásukból tanuljuk az Írás vezetése mellett: hogy egy Isten van (X.), kinek kiábrázolása bűn (XI–XII.), s kit tökéletes kijelentése, az Írás folytán, mint Szentháromságot ismerünk (XIII.) ; ki magát már a világ, de különösen az ember teremtése által megkülönbözteti a költött istenektől (XIV.); ki az embert tökéletesnnk, saját képére, szabad akarattal ellátva teremtette (XV.); ki, miként teremtője, éppúgy fentartója és kormányzója is a világnak (XVI). Amiből megtanulhatjuk, hogy az Ő akarata nélkül semmi sem esik (XVII.), nem maga a rossz sem, bár ő ebben makula nélkül való (XVIII.).

A második könyv az Istenről, mint Megváltóról tárgyal, s így elsősorban a váltság szükségességének okáról kell szólnia, ami Ádámban szemlélve az eset [bukás], nálunk az eredendő bűn (I.), mely által megfosztva a szabad akarattől, a bűn rabságába estünk (II.) éspedig oly mélyen, hogy kárhozatra érdemesnél egyebet nem cselekedhetünk (III.); de azért óvakodnunk kell Istent ebben részesnek, vagy tán éppen a bűn okának tartani (IV.), jóllehet másfelől az elesett ember szabad akaratát védeni is helytelen (V.). A váltság egyedül a Krisztusban keresendő (VI.), mert hogy azt cselekedeteink által meg nem szerezhetjük, azt eléggé mutatja a törvény, melyet betölteni nem tudunk, de amelynek éppen az is a célja, hogy ezt kimutatva, a Krisztusra előkészítsen (VII.); arra a Krisztusra, ki, a mint a törvénynek magyarázatából (VII.) kitűnik, nem volt ismeretlen a törvény alatt álló népre nézve sem (IX.), mert a törvényt tartalmazó ószövetség lényegére nézve nem különbözik a Krisztust magában foglaló újtól (X.), mivel mindkettőnek lényege a közbenjáró, csakhogy az evangéliumban világosabban lép elő (XI.).

XXX

A váltság tehát Krisztusban keresendő egyedül, kinek, hogy közbenjárói tisztét véghez vihesse, emberré kellett lennie (XII.), éspedig igaz emberré (XIII..), kiben az isteni és emberi egysége a személy egységében áll előttünk (XIV.), s ki a váltságnak művét az Ő hármas (prófétai, főpapi és királyi) hivatalának betöltésében valósítja meg (XV.), megszerezvén számunkra az idvességet, az ő halála, feltámadása és mennybemenetele által (XVI.), éspedig igazán, igazi értelemben szerezte meg (XVII.).

A harmadik könyv "A Krisztusban megjelent kegyelem elsajátításának módjáról" szól. Mind e Krisztus által számunkra megszerzett javak, a Szentlélek titkos munkálkodása folytán lesznek a mieink (I.), melynek első eredménye bennünk az igaz hit (II.) Ezen, a Szentlélek által létrehozott hit hatása: az újjászületés, mely elsősorban a bűnbánatban jelentkezik (III.), ami azonban egészen más, mint a katolikus gyónás és elégtétel (IV.), ha mindjárt mások feleslegesnek állított, jó cselekedeteiből is vásárolnak a maguké mellé (V.); mert az igazi bűnbánatnak a keresztyén ember életében kell nyilvánulnia (VI.): az önmegtagadásban (VII.), melyre a kereszt hordozása, az engedelmesség gyakorlása készít elő (VIII.) és a jövő életnek meggondolása serkent hathatósan (IX.), s amely a földi dolgok méltó használatában áll (X.). Amint a Szentlélek által létre hozott hit által születünk újjá, e hit által meg is igazulunk (XI.), éspedig Istennek ingyen kegyelméből (XII.) és nem saját érdemünkből (XIII.). Megigazulunk pedig, mikor elnyerjük a folytonos bűnbocsánatot, az újjászületést, a megújulást, mely egy folyton tartó folyamat (XIV.). Ez az igazi megigazulás az ingyen kegyelemből, míg a cselekedetek érdemére való hivatkozással veszélyeztetve van az egész, úgy Isten dicsősége, mint a mi üdvünk (XV.), s ezt veszélyeztetik a katolikusok, e tannak rágalmazói (XVI.), holott azzal hiába állanak elő, hogy így a törvény és evangélium ellenmondanak, mert az nem igaz (XVII.). Hitvány beszéd, hogy a cselekedetek igazítnak meg (XVIII.), sőt éppen az

XXXI

ingyen kegyelemből való újjászületés képesít a jó cselekedetre az újjászületettnek lelki szabadsága által (XIX.). S ha igaz, hogy ez az egész az isteni ingyen kegyelem ajándéka, akkor csak imádkozzunk, kérjük Istentől ez ingyen ajándékot; imádkozzunk, amint a Krisztus tanított (XX. Miatyánk magyarázata). Nincs más út a megigazulásra, mint az ingyen kegyelem. De hát miért nem igazulunk meg akkor mindnyájan? Mert Isten az ő ingyen ajándékát csak azoknak adja, kiket az üdvre kiválasztott; míg megtagadja azoktól, kiket kárhozatra rendelt (XXI.). Ezt tanítja az Írás is (XXII.) s így hiábavaló e tan ellen támadni (XXIII.), mert az Isten elhívja valóban, akit elválasztott, míg az elvetettek maguk vonják magukra a veszedelmet, mire rendeltettek (XXIV.). A Krisztus biztosítéka feltámadásunknak (XXV.).

A negyedik könyv végül "Az üdvösségre vezérlő külső eszközökről" szól, éspedig elsősorban az egyházról (I–XIII.), hol az igaz és hamis egyházról (I–II.), egyházi hivatalokról és tisztségekről (III.), míg a IV–XIII. fejezetben azon katolikus egyházról szóló tanok történeti és bíráló fejtegetése foglaltatik, melyek a katolicizmus és pápizmus képzelt igényei címén már a korábbi kiadásokban is szerepelnek; az egyház állapota régen és a katolicizmusban (IV–V.), a pápa elsősége (VI.), a pápaság emelkedése a szabadság romjain (VII.), az egyház hatalma a hit dolgában (VIII.), a zsinatok (IX.), egyházi törvénykezés és fenyítékek (X–XII.), s végül a fogadalmakról (XIII.). Aztán jőnek a szákramentumok, éspedig általánosságban (XIV.); a keresztségrŐl (XV.), a gyermekkeresztségről (XVI.) és úrvacsoráról (XVII.) különösen. Ezt követi a katolikus mise (XVIII.) és a hamis szákramentumokról (XIX.) szóló rész, míg a befejezést az "állami kormányzásról" (XX.) képezi.

A könyv ez alakjában a világirodalom egyik remeke. "Élő emlékül" akarta szerzője maga után hagyni, s Isten kegyelméből "örökkön élő emlék lett, miután írója 1564 .májns 27-én Krisztusához költözött. Az evangéliumi igazság

XXXII

lelke által különösen, melyet felébresztett egész Európában, de mint könyv is, mert mint Stähelin mondja, az Institutio különböző kiadásainak száma túlterjed a felszámíthatás határán, úgyhogy nagyítás nélkül mondhatjuk, hogy soha munka, ily tudományos és ily nagy terjedelmű, hasonló elterjedésnek nem örvendett.

A világ majd minden művelt nyelvére lefordították, s bár az inkvizíció minden módon dühöngött ellene, elterjedt a nép minden rétegében, s általa világosság gyúlt az elmékben és szívekben.

A mi magyar nemzetünk tudományos és irodalmi nyelve az időben a latin lévén, műveltjeink a latin eredetit olvasták. Csak amidőn, főleg éppen a reformáció hatása alatt és hazai bajnokainak elsőrangú közreműködése mellett, kifejlődött a nagyobb vállalkozásra is képes magyar irodalmi nyelv: akkor kezdték érezni annak szükségét is, hogy Kálvint magyarul szólaltassák meg. A magyar fordítás nagy munkáját Betblen Gábor erdélyi fejedelem felhívására, az ő és mások segedelmével Szenczi Molnár Albert, irodalmunk e korbeli egyik legelsőrangú kiválósága teljesítette. Az 1600 oldalnyi nagy negyedrét ívekből álló munka kinyomatása 1624-ben készült Hanóviában, s Bethlen Gábor fejedelemnek van ajánlva, hogy a Kálvinra szórt "rutalmas gazságok füstbe menjenek, mihelyt az magyarul szóló Calvinust az magyar olvasó is megolvasandja".

A munka címlapján, az akkori idők szokása szerint, egy képekből álló keret fogja körül a címlap szövegét. Szöveg és kép összhangban vannak egymással, egymás megvilágosítására, értelmezésére valók. A képkeret egy portálé benyomását teszi, melynek talpgerendáját és a felső, neki megfelelő szemöldökfáját kétoldalt oszlopok kötik össze. Úgy a szemöldökfa, mint a talapzat három-három mezőre oszlik: a jobb és bal szegletekben az oszlopok szélességének megfelelő mezőkre, míg középen, felül és alul egy-egy, a szöveg szélességének megfelelő mező van. Úgy a három felső és három alsó mező, mint a kétfelőli oszlopok képekkel és

XXXIII

feliratokkal vannak díszítve, melyek mindannyian a munkára vannak vonatkozással, és többnyire szimbolikus jelentőségűek.

A felső rész két szegleti mezején levő kép az emberiség két életútját mutatja; a jobbsarki "a széles kaput és tágas utat, mely a veszedelemre viszen", a balsarkon levő "a szoros káput és keskeny utat, mely viszen az életre". (Lásd Máté ev. VII. 13–14.) Megszámlálhatatlan nép tolong a széles úton, melynek kezdetét rózsák szegélyezik, s a melynek széles kapuja a Sátán torka, mely mint egy ordító oroszlán nyeli el a beletódulókat; az életre vivő keskeny út, ellenben meredek s elöl kopár, csak tövisek szegélyezik, kapuja keskeny ugyan, de félfái a béke olajágából és a győzedelem pálmájából valók, s ahol egy boltívvé összefonódnak, érintkező pontjukról az élet koronája csüng alá a kevés számú átmenő feje felett, kik kezükben az evangélium szövétnekével haladnak a meredek ösvényen.

Az evangéliumi figyelmeztetés e két képe közötti mezőn, két griffmadár a magyar címert tartja, mintegy figyelmeztetésül a magyarnak, hogy az élet szoros kapuján csak úgy mehet be, és keskeny ösvényén csak úgy járhat, ha azt a "Keresztyéni Religiót" és "Igaz hitet" követi, amelyet a kétfelőli oszlopképek mutatnak, s amelyre e munka tanít, amit deákul irt Calvinus János – képe ott van a talpgerenda balszegletén a "Religio" oszlopa, alatti mezőben "mostan pedig az Magyar nemzetnek Isteni Igazságban való épületire Magyar nyelvre fordított Molnár Albert" – kinek képe a talpgerenda jobb szegletén levő mezőben a "Fides" oszlopa alatt látható. Szerző és fordító feje fölé van írva jelmondatuk, a Kálviné: "Prompte et sincere" = határozottan és becsületesen; a Molnár Alberté: a Gal. VI. 14 latin szöveggel = "Távol legyen pedig éntőlem, hogy egyébben dicsekedjem, hanem csak a mi Urunk Jézus Krisztusnak keresztjében, ki által nékem e világ megfeszíttetett és én is e világnak". Hogy pedig Molnár Albertnek e jelszava nemcsak szó, de tény: arcképe mögött a háttérben ott szemlélhetjük viszontagságos életének egyik

XXXIV

bizonyító jelenetét, azt, a mikor Heidelbergben Tilly spanyol katonái mindenéből kifosztván, úgy kínozták meg, hogy kezeit, lábait hátrafelé gúzsba kötvén, egy póznára felhúzták, s egy spanyol jezsuita alulról perzseli. Az író és fordító feje felett, a munka címének szövege alatt Thury Pálnak az Institutiót magasztaló híres distychonja, Kálvin felett e latin szöveggel:

míg Molnár felett ugyanez általa eszközölt e magyar fordításban:

Szerző és fordító képe közt a talpgerenda középső mezőjén, a szemöldökfán, a griffek által tartott magyar címernek megfelelően van egy allegorikus kép, mely azt a hatást jelképezi, mit az Institutiótól várhat a magyar nemzet.

Ezt a következő részletek magyarázzák: A baráti jobbot szorító két szárnyas kéz jelenti a politikailag és vallásilag meghasonlott magyar nemzet két felének gyors kibékülését; a két kéz azt a messze világló kormánypálcát szorítja, a mely azt az igazságot érvényesíti, a melyet az Institutióból megismerhető evangélium szövétneke irányít; a gyors és becsületes kereskedelem és a két felől kinyúló bőségszarvakból omló földmívelés áldásai jelképezik azt a hatást, melyet az Institutio becsületes, szorgalmas, munkás egyénnek képzése által, közgazdaságilag fog eredményezni, a lábaival a bőségszarvak áldásaira támaszkodó, vágtató Pegázus pedig azt, hogy a nemzeti anyagi jóléten fog felépülni a költészet, művészet, tudomány, egyszóval amihez magasabb ihlet kívántatik, s az egyeseknek és egész nemzetnek lelkét betölti a hit, remény és szeretet, mint ott levő jelképeik mutatják. S hogy mindez a keresztyén vallásból és az igaz hitből következendik, annak jelképéül az egész kép központján ott van egy nyitott könyv, s rajta tisztán olvasható betűkkel: "Institutio christianae religionis". Íme,

XXXV

az örök igazság egy allegorikus képben: a vallás áthatja, megnemesíti és megszenteli az egész életet s annak minden viszonyát; az igaz keresztyénség a nemzeti életnek és nagyságnak is egyedüli biztosítéka.

A két oszlop, a melyen az élet egész rendje nyugszik, – tanít tovább a kép –: a "Fides" és "Religio" – "Hit" és "Vallás" vagy "Kijelentés". A Hit, amely – mint a jobbfelőli oszlop képe mutatja – a Krisztus keresztjébe kapaszkodik, vidám, bízó lélekkel az égre néz s tekintetét oda fordítja, ahonnan a Jehova világossága fénylik. Nem a földre néz, hanem vállára vévén súlyos keresztjét, örömmel viszi terhét s követi a mennyei fényt. A "Religio" képének értelmét, amely a balfelőli oszlopon vagyon (szembe nézve) maga Sz. Molnár Albert egy a könyvhöz adott versben így magyarázza:

XXXVI

A mindezt eszközlő tiszta "Keresztyéni Religió"-tól es "Igaz Hittől" s az ezt tanító Institutiótól várta Szenci Molnár a nagy nemzeti átalakulást. Ám, ha valahol méltó volt a szent Religiónak, ez Istentől nemzett leányzónak e panasza:

különösen illett ez akkor a jezsuiták uralma alatt nyögő Magyarországon.

A magyar fordítás kézrekeríthető példányait lefoglalták, elégették, úgyhogy a hazába bizony kevés került belőlük, s ma már csak mint ritkaságokat lehet találni – olvasatlanul, könyvtárak polcain.

E mi mostani fordításunk az Institutio 1536-os első kiadása. Azt akartuk, hogy népünkhöz, különösen művelt magyar népünkhöz hozzuk közelebb nagy Kálvinunkat. Kell, hogy az ő szavának hatása legyen; s mi nagyon reászorultunk erre!

Kálvin azt írja az 1559-es kiadás előszava végén, hogy a könyvecske, melyet egykor még szükségesnek tartott mentegetni, a tanulásra törekvés által íme, nagy kötetté nőtte ki magát. Ennek magyarázatát pedig Auguztinus 7-edik levele egyik pontjának magára vonatkoztatásában adja, mely így szól: "Én azok közül való vagyok, kik gyarapodni akarván írnak és írni akarván gyarapodnak."

Vajba a magyar protestáns közönség is gyarapodni akarván olvasna és olvasván gyarapodnék az igaz hitben és keresztyéni szent életben!

Akkor talán e kis könyvecske is, melyet most még mentegetni kellett, maga után vonná azt a nagy kötetet is, mellyé az Isten segedelmével, Kálvin kezében kinőtte magát.

Az Úr áldása legyen az olvasókon!

Fordító.          

A KERESZTYÉN VALLÁS
ALAPVONALAI.

A VALLÁS LÉNYEGÉNEK
S AZ
ÜDVÖSSÉG TUDOMÁNYÁBÓL SZÜKSÉGES ISMERETEKNEK
RÖVID FOGLALATJA.

LEGÚJABBAN MEGJELENT MÉLTÓ OLVASMÁNY
A KEGYESSÉGRE TÖREKVŐK
SZÁMÁRA.

ELŐSZAVA:
FRANCIAORSZÁG LEGKERESZTYÉNIBB KIRÁLYÁHOZ,
MELYBEN NEKI E KÖNYV HITVALLÁSKÉNT
AJÁNLTATIK.

ÍRTA
NOYONI
KÁLVIN JÁNOS

BASEL
MDXXXVI.

TÁRGYMUTATÓJA
AZOKNAK A FEJEZETEKNEK,
MELYEK E KÖNYVBEN TÁRGYALTATNAK.

FERENCNEK

A HATALMAS
ÉS DICSŐSÉGES URALKODÓNAK
A FRANCIÁK LEGKERESZTYÉNIBB KIRÁLYÁNAK
MINT AZ Ő FEJEDELMÉNEK ÉS URÁNAK
ALATTVALÓI HÓDOLATTAL
BÉKESSÉGET ÉS ÜDVÖT KÍVÁN
AZ ÚRBAN

KÁLVIN JÁNOS.

      A francia királyok a római pápaságnak tett szolgálataikért már Nagy Károly óta viselték a "legkeresztyénibb király" címet.

Mikor e munkához fogtam, távolról sem gondoltam arra, Dicső Király, hogy oly munkát írjak, amit Felségednek ajánlok. Szándékom csak annyi volt, hogy valami elemi vezérfonalat adjak, mely az igaz kegyességre vezesse azokat, akik valamelyes érdeklődéssel még viseltetnek a vallás iránt. És e munkában legkiváltképpen ami francia népünk érdekében fáradoztam, akik közül igen sokat láttam éhezni és szomjúhozni a Krisztust, de igen keveset, aki az ő ismeretével bár némileg is áthatva lett volna. Hogy ez volt feltett szándékom, tanúsítja maga e könyv, – ti. a maga egyszerű és keresetlen tanmódjával.

Mikor azonban észrevettem, hogy országodban bizonyos istentelenek dühe. egészen odáig hágott, hogy az igaz tudományt onnan teljesen ki akarják irtani: érdemesnek látszott előttem a fáradságra, úgy írni meg, hogy ugyanaz a munka kézikönyvül is szolgáljon azoknak, kiket tanítani szándékom vala, és hitvallásként is állhasson teelőtted, melyből megismerheted, hogy milyen az a tudomány, amely ellen olyan dühösen fenekednek azok az őrjöngők, kik mostanság országodat tűzzel-vassal pusztítják. Nem habozom ugyanis nyíltan kimondani, hogy én ebben a munkában éppen annak a tudománynak foglaltam össze csaknem teljes egészét, amelyet ők börtönnel, száműzetéssel, fej- és jószágvesztéssel és máglyával üldözendőnek s az egész föld kerekségéről kiirtandónak kiáltottak ki. Jól tudom ugyan, hogy mily szörnyű vádakkal töltötték tele füledet, lelkedet, hogy ügyünket előtted minél gyűlöletesebb színben tüntessék fel. De neked királyi kegyelmednél fogva

8

meg kell gondolnod, hogy ha elég csupán a vád, akkor nem lesz ártatlanság sem szóban, sem cselekedetben.

Valóban, ha valaki gyűlölség szítása céljából azt hozza fel, hogy e tudományt, melyről neked számot adni akarok, az összes rendek szavazatukkal kárhoztatták és törvényszékek már több ízben ítéletükkel sújtották: ezzel semmi egyebet nem mond, mint azt, hogy részint az ellenfél pártüzelme és hatalmaskodása buktatta meg erőszakkal, részint hazugsággal, cselszövénynyel, rágalommal nyomták el ravaszul és ármányosan. Mert erőszak az, hogy vizsgálat nélkül hoznak vérengző ítéleteket ellene; és ármány, hogy alap nélkül, forradalom és istentelenség vádjával bélyegzik meg. Hogy pedig senki se gondolja, hogy mi alaptalanul vádaskodunk, magad lehetsz nekünk tanúnk, Felséges Király, hogy mily hazug rágalmakat fognak rá e tudományra előtted naponként, hogy ti. nem más a célja, hanem hogy mindenféle királyi uralom és kormányzás megdöntessék, a béke megzavartassék, minden törvény eltöröltessék, megszűnjön a vagyon és tulajdon, – egyszóval: hogy fenekestől felforduljon minden. S pedig ami a te füledbe jut, az még semmi; mert a nép közt oly rémséges dolgokat hintegetnek, amelyek hogyha igazak volnának, méltán ítélné e tudományt szerzőivel egyetemben ezerszeres tűzre s keresztre valónak az egész világ.

Ki fog már most csodálkozni azon, hogy ahol e szertelen rosszindulatú vádak hitelre találnak, ott lángra gyúl a közgyűlölet? Íme, miért hogy minden rend egyetért ellenünk s személyünk és tudományunk kárhoztatására szövetkezik. Ilyen indulat által megvesztegetve, kik a bírói székben ülnek, hazulról hozott előítéleteiket mondják ki ítéletül. És azt hiszik, hogy a maguk részéről helyesen jártak el, ha senkit sem ítélnek halálra mást, csak akire vagy saját vallomása vagy hiteles tanúk bizonysága folytán a bűn rábizonyult. – De miféle bűn?! – Ennek a kárhoztatott tudománynak bűne, – felelik. – De hát, mi jogon kárhoztatják ezt? Hisz a védelem sánca éppen

9

ez vala: a tudományt magát nem tagadni meg, de ellenkezőleg, mint igazat védelmezni. (1) De e tekintetben még mukkanni sem szabad. Ennélfogva nem méltánytalanul kívánom, Hatalmas Király, hogy elfogulatlanul vizsgáld meg e tudományt, melyet eddig csak rendetlenül, minden törvényes forma mellőzésével és sokkal inkább féktelen szenvedéllyel, mint hivatalos komolysággal tárgyaltak.

Ne gondold pedig, hogy én itt talán saját személyes védelmemen járatom eszem, hogy ezáltal hazámba való szabad visszatérésemet készítsem elő; amire bár – amint illik – emberi érzelmeimnél fogva vágyakozom, de azért, amint a dolgok most állanak, nem esik nehezemre arról lemondani. Bizony, az összes hívők közös ügyét, sőt magának a Krisztusnak ügyét vállaltam itt magamra, mely manapság a te országodban minden kigondolható módon meggyalázva és elnyomva, a legsiralmasabb állapotba jutott; inkább ugyan ama bizonyos farizeusok zsarnoksága miatt, mint a te beleegyezésed következtében. – Hogyan jutott ennyire? – arról beszélni nem tartozik ide; elég, hogy halálra váltan vonaglik. Mert azok az istentelenek annyira vitték, hogy a Krisztus igazsága, ha nincs is éppen egészen kiirtva és megsemmisítve, de bizony mint valami halálra keresett vagy céda személy csak lappang, a szegényke egyház pedig részint a kegyetlen öldöklés által megapasztva, részint számkivetések által szétszórva, részint fenyegetések és rémítgetések által megfélemlítve még mukkanni sem mer. És nem szűnnek meg most sem szokott őrülettel és kegyetlenséggel hevesen tovább ostromolni és rommá tenni a már düledező falat. És eközben nem akad senki, ki ez őrjöngőkkel szemben védelmére kelne. Sőt azok is, akik az igazság legbuzgóbb

(1) Tudvalevő dolog, hogy a reformáció pörbe fogott hívei mindig ezen eljárást követték. Védelmhk gerince, a sánc, mely mögé magukat vonták, ez volt: mi nem tagadjuk, hogy a "kárhoztatottnak" nevezett tudományt valljuk, hanem azt állítjuk, hogy ez a tudomány "az igaz tudomány", amiért is ezt védeni kívánjuk. E védelmet azonban soha sem engedték meg nekik. Ford.

10

pártfogói színében akarnak feltűnni, azok is csak ezt mondják: "tudatlan emberek tévelygésével és oktalanságával szemben elnézőnek kell lenni". Mert így beszélnek ők; tévelygésnek és oktalanságnak nevezve Isten legbizonyosabb igazságát, s tudatlan embereknek mondva azokat, kiket az Úr a mennyei bölcseség titkára méltatott. Ennyire szégyenlik mindnyájan az evangéliumot!

A te feladatod lesz azonban, Jóságos Király, hogy el ne zár sem füledet, sem szívedet az olyannyira jogos védelemtől; kiváltképpen ahol oly nagy dologról van szó, hogy ti. mi módon biztosíttassék e földön Isten dicsőségének a maga sértetlensége; hogyan őriztessék meg Isten igazságának a maga méltósága; hogyan maradjon meg köztünk sértetlenül és állandóan a Krisztusnak az ő országa. Méltó ez a dolog, hogy meghallgasd; méltó, hogy megismerd; méltó a te királyi székedhez! Mert hiszen igazi királlyá is annak tudata tesz valakit, hogy ő országa kormányzásában Istennek szolgája. Eszerint már nem is országlást gyakorol, hanem rablást folytat az, akinek uralkodása nem arra irányul, hogy Isten dicsőségének szolgáljon. Csalatkozik továbbá, ki maradandó üdvét várja annak az országnak, mely nem az Isten jogara, azaz az ő szent igéje által kormányoztatik; amennyiben nem csalhat az égi jóslat, melyben mondva van: elzüllik a nép, ahol hiányzik a prófécia. (1) Téged se tartson vissza e törekvéstől az, hogy ami csekélységünket számba sem veszed. Jól tudjuk mi, hogy mennyire nyomorult, megvetett emberek vagyunk; nyomorult bűnösök Isten előtt, merőben megvetett teremtmények az emberek szemében, sőt – ha úgy akarod – a világ söpredéke és szemetje, vagy még alábbvaló, ha lehet rá nevet találni; s mindez azért, hogy semmi se maradjon, amivel Isten előtt dicsekedjünk, kivévén egyedül az Ő kegyelmét, amely által minden érdemünk nélkül az üdvösség részeseivé tétettünk; az emberek előtt

(1) Példabeszédek k. 29,18.

11

pedig semmi mással, mint a mi erőtlenségünkkel, aminek bevallását ők maguk között oly nagy szégyennek tartják.

De tudományunknak rendületlenül kell állania minden hatalom és a világ minden dicsősége felett; mert az nem a miénk, hanem magáé az élő Istené, és az ő Krisztusáé, kit az Atya királlyá tett, hogy uralkodjék egyik tengertől a másikig és a folyó vizektől a föld kerekségének véghatáráig; – éspedig úgy uralkodjék, hogy szájának egyetlen lehelletével ezt az egész földet vaserősségével, ércszilárdságával, arany- és ezüst-tündöklésivel egyetemben darabokra törje, mint a cserepet, – amint az ő országa dicsőségéről a próféták jövendölnek (1)

Felhozzák ugyan ellenfeleink, hogy jogtalanul hivatkozunk arra, hogy mellettünk szól az Isten igéje: – mi, kik annak éppen hírhedt megrontói vagyunk. De hogy ez állítás nemcsak rosszakaratú rágalom, hanem szemenszedett szemtelenség: e hitvallásunkat olvasva, saját belátásoddal magad megítélheted. Egyet s mást azonban itt is el kell mondanom, hogy az olvasásra egyengesse az utat előtted. Midőn Pál (2) a hit analógiája szerint kívánt magyarázni minden próféciát: az írásmagyarázat megítélésére a legbiztosabb zsinórmértéket adta. Nos, ha a miénkre a hitnek ezt a szabályát alkalmazzák: kezünkben a diadal. Mert hiszen mi illik inkább és mi alkalmasabb a hithez, mint megismerni azt, hogy mi minden erény nélkül szűkölködünk, azért, hogy azzal Isten által ruháztassunk fel; hogy belőlünk hiányzik minden jó, azért, hogy Ő töltsön be minket azzal, hogy mi szolgái vagyunk a bűnnek, azért, hogy Őáltala szabadíttassunk meg; – hogy mi vakok vagyunk, azért, hogy általa világosíttassunk meg ; – bénák, hogy Ő vezéreljen; – gyengék, hogy Ő támogasson; – hogy elvétetett tőlünk a dicsekedésnek minden anyaga, azért, hogy egyedül az Ő dicsősége tündököljön és mi benne dicsőüljünk meg? Ha azonban mi ezt, vagy más efféléket mondunk: akkor ránk esnek és jajveszékelnek, hogy így

(1) Dániel 2,34; Ézsaiás 11,4; Zsolt 2,9.
(2) Római 12,6.

12

semmivé lesznek a természetnek – nem tudom miféle – vak világossága képzelt képességei, a szabad akarat és az érdemek; mivel nem tudják tűrni, hogy minden jónak, erénynek, igazságnak és bölcseségnek osztatlan dicsérete és dicsősége egyedül az Istené legyen. Pedig nem azt olvassuk, hogy megfeddetnének azok, akik az élővíznek forrásából sokat merítettek; sőt ellenkezőleg keményen dorgáltatnak azok, akik maguknak kutakat ásnak, átereszes kutakat, melyek a vizet magukban megtartani nem képesek. (1) És továbbá, mi illik inkább a hithez, mint az, hogy az ember Istent szerető atyjának tartsa, mikor aztán a Krisztust is testvérének és kibékítőjének ismeri; mint az, hogy minden örömét és üdvösségét bizalommal tőle várja, kinek kibeszélhetetten Szeretete annyira ment irántunk, hogy saját fiának sem kedvezett, hanem érettünk adta őt (2); – mint az, hogy megnyugodjék az üdvösség és örök élet bizonyos reménységében, amikor is megismeri, hogy Krisztust, kiben ily nagy kincsek vannak elrejtve, az Atya adta.

Itt közbevágva, azt harsogják, hogy maga e hitbizonyosság sincs önhittség és elbizakodottság nélkül. Igen ám, csakhogy amint mi magunktől semmit sem várhatunk, azonképpen az Istentől mindent kell reméllenünk; nem egyébért utasítjuk el magunktól a hiú öndicsekvést sem, hanem hogy az Úrban dicsekedjünk. Mit mondjak még?! Vizsgáld meg, óh, Hatalmas Király, ami ügyünket minden oldalról, és tarts minket még a gonoszok közt is leggonoszabbaknak, ha meg nem győződöl afelől, hogy minket azért sanyargatnak és gyaláznak, mert reménységünket az élő Istenbe vetjük, s mert hisszük, hogy az az örök élet, hogy megismerjük az egyedüli igaz Istent, s kit ő elküldött, a Jézus Krisztust. (3)

E reménység miatt közülünk némelyeket bebörtönöz-

(1) Jeremiás 2,13.
(2) Római 8,32.
(3) I. Timotheus 4,10; János ev. 17,3.

13

nek, másokat megostoroznak, sokat világ csúfjára meghurcolnak, sokat számkivetnek, némelyeket kegyetlenül kínoznak, másokat bujdosni kényszerítenek, mindnyájunkat nyomorgatnak, kegyetlen átkokkal kiátkoznak, szidalmakkal marcangolnak, mindnyájunkkal a legembertelenebbül bánnak.

Tekints már most a mi ellenfeleinkre (a misés papok rendjéről szólok, kiknek hatalomszavára és uszítására lettek ellenségeink a többiek), és vizsgáljuk meg együtt egy kicsit közelebbről, hogy miben is fáradoznak ők! Az igaz vallást, melyet a Szentírás tanít, és amelynek minden népek közt fenn kellene állania, könnyelműen mind maguk elhanyagolják, mellőzik, megvetik; mind másoknak ezt megengedik. Keveset törődnek azzal, hogy mit tart vagy nem tart valaki Istenről és Krisztusról, csak hogy engedelmes hittel saját értelmét alávesse az egyház ítéletének. Igazában fel sem is veszik, ha Isten dicsőségét nyilvános káromlással durván beszennyezik; de miért folytatnak oly dühös és elkeseredett küzdelmet a miséért, a purgatóriumért, a búcsújárásokért s több ilyen balgatagságokért annyira, hogy azt állítják: ezeknek – hogy úgy mondjam – minden ízében formulázott hite nélkül nincs üdvözítő kegyesség, – holott mindebből egyiket sem tudják igazolni az Isten igéjéből? Miért?! – hanemha azért, mert nekik a has az Istenük, s a konyha a vallásuk, s mert azt hiszik, hogy ezektől elesve nemcsak keresztyének, de még emberek sem lennének. Mert habár az egyik részük földi javakban dúskálkodik, a másik meg kenyérhéjon tengődik, azért mégis mindenik ugyanazon fazékból él, amely bizony ama tüzelőszer nélkül nemcsak hogy kihűlne, hanem éppen jéggé fagyna. Így hát, ki köztük a hasát a leginkább félti, hitét a leghevesebben az védelmezi. Szóval, ők egy célt ismernek mindannyian: hogy uralmuk sértetlen muradjon, s hasuk tele legyen; de hogy a tiszta igazságért buzgólkodnának, annak legkisebb jelét sem adja egyik is.

És mégsem szűnnek meg a mi tudományunkat szi-

14

dalmazni és minden kigondolható módon vádolni és gyalázni, hogy azzal vagy gyűlöltté vagy gyanússá tegyék. Újnak mondják, csak a minap születettnek, s kötekedve kétesnek és bizonytalannak nevezgetik. Kérdik, hogy micsoda csudák tettek mellette bizonyságot, és hogy illik-e ezt szembeállítani annyi szent atyának egyező értelmű és ősrégi hitelességű tanával? Kényszergetnek, hogy vagy valljuk be, hogy e tan eretnek tudomány, mely az egyház ellen harcra hív, vagy mondjuk azt, hogy az egyház halott volt azon sok évszázadon keresztül, amikor effélékről hallani sem lehetett. Végül, azt mondják, felesleges minden további bizonyítgatás, mert hogy milyen, azt gyümölcseiről meg lehet ítélni, mert oly sok szektának adott életet, annyi forradalmi zavart idézett fel, s akkora szabadságot adott a bűnre. Persze, könnyű nekik a védtelen ügyet egy hiszékeny és tudatlan tömeg előtt kihívóan gúnyolni; de ha nekünk is szabad volna szólanunk, eme csipkedŐ buzgalmuk, mellyel tele hasból pöfögnek ellenünk, tudom bizony, lelohadna!

Először is, ha tudományunkat újnak mondják, Isten ellen követik el a legvakmerőbb igazságtalanságot, akinek szent igéje még sem érdemli vala azt, hogy újsággal vádolják. Hogy azoknak új, akiknek új a Krisztus és új az evangélium is: kétségbe legkevésbé sem vonom. De akik elismerik, hogy régi Pál apostol azon prédikálása, hogy a Krisztus meghalt a mi bűneinkért, feltámadott a mi megigazulásunkért (1) – azok nálunk sem fognak semmi újat találni. Hogy pedig ez sok időn keresztül elrejtve volt ismeretlenül: ez az emberi gonoszságnak a bűne; de most már miután Isten kegyelme újra visszaadta nekünk, felújított jogán ősiségét is vissza kell nyernie.

A tudatlanság ugyanazon forrásából ered az is, hogy tudományunkat kétesnek és bizonytalannak hírlelik. Valóban ide illik, ami miatt az Úr az ő prófétája által pa-

(1) Római lev. 4,25.

15

naszkodik, hogy az ökör ismeri az ő gazdáját és a szamár az ő urának jászolát, – de az ő népe nem ismeri őt. (1) De bármint gúnyolódjanak is ennek bizonytalanságával, az, hogy a saját magukét mennyire becsülik, csak akkor tűnnék ki igazán, ha azt vérük és életük feláldozásával kellene megpecsételniök. Mily más a mi bizodalmunk, melyet meg nem rettent sem a halál félelme, sem az Isten ítélőszéke!

Hogy tőlünk csudákat követelnek: orcátlanul cselekszik. Mert hiszen mi nem valami új evangéliumot kovácsolunk, hanem éppen azt akarjuk fenntartani, amelynek bizonyságára szolgálnak mindazok a csudák, melyeket csak valaha Krisztus és az apostolok tettek. – De nekik az a különös előnyük felettünk, hogy hitüket egész napjainkig lenyúló szakadatlan csudákkal tudják igazolni! – Sőt inkább, igazában olyan csudákat alkalmaznak, amelyek képesek megháborítani a különben teljesen nyugodt lelket is, annyira ízléstelenek és nevetségesek vagy alaptalanok és hazugságok. Sőt még ha valóban csodálatosak volnának is, akkor sincs semmi jelentőségük Isten igazságával szemben, miután Isten nevének is meg kell szenteltetnie mindenütt és mindig, akár a csudák által, akár a természet rendje által. És nem szabad felednünk, hogy a Sátánnak is megvannak a maga csudái, amelyek ugyan szemfényvesztések inkább, mint igazi kegyelemajándékok, de mégis olyanfajták, amelyek a tudatlanokat és tapasztalatlanokat rászedik. Csudák által vergődtek hírre mindig a varázslók és boszorkányok is; a bálványimádást a bámulatos csudák nevelték nagyra; de ezek azért még sem igazolják előttünk sem a varázslók, sem a bálványimádók babonáját! Egykor a donatisták (2) is ezzel a fogással tartották

(1) Ézsaiás 1,3.
(2) A donatisták a IV. század elején az uralkodó r. katolikus egyházban szigorúbb egyházfegyelmet sürgető párt; azzal a követeléssel léptek fel, hogy az egyházban nem elég csupán az, hogy az intézmények szentek legynnek, hanem szenteknek kell lenniök mindenekfelett maguknak a személyeknek is, annál inkább a szent sakramentumokat kiszolgáltató papoknak. Nevüket vezérükről, a "nagy"-nak nevezett karthágói Donatus püspöktől nyerték. Különben afrikai nemzeti keresztyén párt, kik a r. katolikus egyházból hozzájuk áttérteket újra keresztelték, s az egyház és állam szétválasztásának és kölcsönös függetlenségének első hirdetői. A r. katolikus egyház részéről Augustinus vitázott velük és ellenük Karthagóban 411-ben. Ford.

16

izgalomban a tudatlan népet, hogy ti. ők csudákat tudnak tenni. Nos, most a mi ellenfeleinknek mi is azt válaszoljuk, amit akkor a donatistáknak Augustinus, hogy az Úr minket elővigyázókká tett az ilyen csudatevőkkel szemben, midőn előre megmondotta (1), hogy támadni fognak hamis próféták, kik nagy jelekkel és csudákkal tévedésbe ejtik, ha lehet, még a választottakat is. És Pál is figyelmeztet (2), hogy az Antikrisztus országa mindenféle erővel, hazug jelekkel és hazug csudákkal fog eljőni. Igen, de – vetik közbe – ezek a mi csudáink nem bálványoktól, nem csalóktól, nem hamis prófétáktól, hanem szentektől erednek! Mintha bizony nem tudnók, hogy éppen abban áll a Sátán fogása, hogy a világosság angyalává változtatja át magát! – Hajdan az egyptomiak a náluk eltemetett Jeremiásnak áldozatot vittek és istentiszteleti cselekményekkel vették körül. Nos hát, nem éltek-e vissza Isten szent prófétájával bálványimádásra, a halott ilyetén tiszteletének azt tulajdonítva, hogy meggyógyítja a kígyómarást? Ugyan mit mondjunk az effélékre, ha nem azt, hogy az volt és lesz mindig Istennek méltó büntetése azokkal szemben, kiket nem az igazság szeretete vezérel, hogy még nagyobb tévelygést bocsát reájuk: hogy higgyenek a hazugságnak. (3) – Tehát nekünk is megvannak a magunk csudái, éspedig olyanok, amelyek bizonyosak és nem nevetségesek; amelyekre azonban ők hivatkoznak, azok a Sátán merő szemfényvesztései, amelyek a népet Istennek igaz tiszteletétől hiábavalóságra csábítják.

(1) Máté ev. 24,24.
(2) II. Thessal. 2,9.
(3) II. Thessal. 2,11.

17

Ezén kívül felhozzák ellenünk elég ravaszul az Atyákat (1), – a hajdani és jobb időkből való írókat értem; – mintha azok az ő istentelenségük mellett bizonyítanának. Pedig hogyha ezeknek tekintélyével kellene eldönteni a vitát, a győzelem jobb része a mi javunkra esnék. De amidőn azok az atyák igen sok dolgot igen helyesen és bölcsen írtak meg, – némely dolgokban pedig velük is megesett, ami emberekkel megesni szokott (2), – ezek, ti. az ő istenfélő utódaik, mind értelmi tehetségük, mind ítélő képességük, mind lelki tehetségeik kiválóságánál fogva amazoknak minden tévedéseit és hibáit imádják, azokat pedig, amelyeket helyesen írtak meg, vagy észre sem veszik vagy eltitkolják vagy éppen elcsavarják annyira, hogy azt mondhatnád: az volt legfőbb gondjuk, hogy szemetet válogassanak össze az arany közül. És hitvány lármával mégis nekünk rontanak, mintha mi becsmérelnők az atyákat, és mi szegődtünk volna ellenségeikül. Holott mi őket annyira nem mellőzzük, hogy – ha mostani feladatom az volna – semmi sem kerülne kevesebb fáradságomba, mint az ő saját bizonyságtételükkel igazolni jó nagy részét azoknak, amelyeket ma mi tanítunk. Csakhogy mi úgy olvassuk az ő műveiket, hogy mindig eszünkben tartjuk: minden a miénk; – nem azért, hogy rajtunk uralkodjék, hanem hogy nekünk szolgáljon, – mi pedig a Krisztuséi vagyunk, akinek kivétel nélkül mindenekben engedelmeskedni tartozunk. Aki e különbséget meg nem teszi, az nem fog a vallásban semmit találni, ami bizonyos; mivel azok a szent férfiak is sok dolgot nem tudtak, egymástól gyakran eltérnek s néha önmagukkal is ellenmondásba kerülnek.

(1) "Atyák" néven nevezik az egyháztörténelemben azokat a kiváló, általános tekintélynek örvendő tudós keresztyén írókat, akik részint az apostolok kortársai voltak, részint az őskeresztyén egyházban éltek. Az előbbiek az "apostoli atyák", az utóbbiak az "egyházi atyák".      Ford.
(2) Tudniillik az, hogy tévedtek.

18

Nem ok nélkül figyelmeztet Salamon (1) – mondják ők, – hogy ne bontsuk meg a régi határt, melyet őseink vetettek. De hiszen a szántóföld határára vonatkozó szabály (2) csak nem azonos a hitbeli engedelmesség szabályával, amelynek olyannak kell lennie, hogy felejtkezzék el az ő saját népéről és atyjának házáról. (3) És hogyha oly nagy kedvük telik az allegorizálásban (képes beszédben), miért nem vonatkoztatják azt inkább az apostolokra, mint bármi más atyákra, hogy az általuk megszabott határokat ne legyen szabad megbontani?! Hiszen Hieronymus, kinek szavait kánonaikba foglalták, így magyarázta azt!

És hogyha ők áthághatatlannak akarják tekinteni ama határokat, melyeket azok vetettek, akikre ők hivatkoznak, miért hágják át maguk, mihelyt nekik tetszik? Mert lám, az atyák közül valók voltak, kik közül egyik (4) azt mondta: a mi Istenünk sem nem eszik, sem nem iszik, és így nincs szüksége sem kelyhekre, sem tányérokra; és a másik (5): a szent dolgoknak (sakramentumoknak) nincs szükségük aranyra, sem nem tetszhetnek az arany miatt azok a dolgok, amelyeket arannyal megvásárolni nem lehet. – Átlépik hát a határt, midőn istentiszteleteiket arannyal, ezüsttel, elefántcsonttal, márvánnyal, drágakövekkel, selyemmel felcicomázzák, és amidőn azt gondolják, hogy nem tisztelik kellőleg az Istent, ha mindent el nem áraszt a pompa. – Atya volt az is (6), aki azt mondta, hogy ő azért eszik bátran húst azokon a napokon, mikor mások böjtölnek, mert ő keresztyén. Átugorják hát a határt, midőn elátkozzák azt a lelket, aki a nagyböjtben húst eszik. – Atyák valának (7), akik közül egyik azt

(1) Példabeszédek 22,28.
(2) melyről ti. Salamon az idézett helyen szól. Ford.
(3) Zsoltárok 45,11.
(4) Achatius: a "Hármas történet"-ben.
(5) Ambrosius: "A kötelességekről" I. k.
(6) Spiridion: "Hármas történet" I. k. 10. fej.
(7) "Hármas történet" V. k. 1. fej.

19

mondta, hogy az olyan szerzetes, ki nem saját keze munkája után él, olyan, mint a haramia; – és a másik (1), aki azt írja, hogy nem szabad a barátoknak másokkal tartatniok magukat, még ha folyton szemlélődésbe, imádkozásba és tanulmányokba vannak is elmerülve. Ezt a határt is átlépték, midőn a semmittevő, hasas barátokat a klastromokba, a kicsapongások e gyűlhelyére telepítették egybe, hogy ott magukat mások által hizlaltassák. – Atya volt az is (2), ki megbotránkoztató utálatosságnak mondotta, ha képet látni a keresztyének templomaiban. Mennyire távol vannak e határ megtartásától, mikor templomaikban egy szegletet sem hagynak kép nélkül! – Egy másik atya (3) azt tanácsolta, hogy a halottak iránti emberi kötelességeinket a temetéskor elvégezve, hagyjak őket pihenni. E határt is lerontják, midőn a halottakért való folytonos aggodalmaskodást beléverik az emberekbe. – Az atyák közül való volt (4), aki tagadta, hogy az úrvacsora sakramentumában valódi test van jelen, hanem – amint magát szó szerint kifejezi – "a testnek mintegy mysteriuma". Ezen is túlmentek tehát, midőn valóságos és lényeg szerinti testet csinálnak belőle. – Atyák voltak azok is, kik közül az egyik (5) kimondotta, hogy egészen el kell zárni a Krisztus szent vacsorájától azokat, akik az egyik jegy vételétel megelégedve, a másiktól vonakodnak; – és akik közül a másik (6) hevesen harcol azellen, hogy a keresztyén néptől elvonják az ő Urának vérét, holott meg van rendelve, hogy róla saját vére ontásával is vallást tegyen. Ezeket a határokat is lerombolták, midőn sérthetetlen törvénnyel éppen azt

(1) Augustinus: "A szerzetesek foglalkozásáról".
(2) Epiphanius, a Hieronymus által fordított levélben.
(3) Ambrosius az "Ábrahámról" c. könyvben.
(4) A Mátéhoz írt bevégzetlen munka szerzője. 11-edik Homilia a Chrysostomus iratai között.
(5) Gelasius "Tapasztaltuk" kezdetű kánonában: "A szentelésről" 2. fej.
(6) Ciprián, 2. levél, I. könyv: "Az elesettekről."

20

parancsolják, amire az első, büntetésül az egyházból való kiközösítést szabta, s amit a második, határozottan kárhoztatott. Atya volt (1), aki merényletnek nyilvánította azt, hogy valamely kétes dologról döntsenek akár erre, akár arra, a Szentírás tiszta és világos bizonysága nélkül. Ezt a határt is elfeledték, midőn annyi rendszabályt, kánont, tantételt állítottak fel az Isten igéjének minden bizonysága nélkül. – Atya volt (2), aki Montanusnak egyéb eretnekségei között azt is szemére vetette, hogy ő szabott először törvényt a böjtről. E határon is messze túlmentek, midőn a böjtöt a legszigorúbb törvényekkel szentesítették. – Atya volt (3), aki amellett küzdött, hogy a papokat a házasságtól nem kell eltiltani és a törvényes feleséggel való együttélést szűziességnek nyilvánította; – és atyák, akik az ő véleményével teljesen egyetértettek. E mezsgyén is túltették magukat, midőn áldozópapjaikra a nőtlenséget ráparancsolták. – Atya volt (4), aki azt mondotta, hogy egyedül a Krisztust kell hallgatni, akiről mondatott: – "Őt hallgassátok!", – és hogy nem kell arra tekinteni, hogy mit mondtak vagy tettek előttünk mások, hanem csak arra, hogy – aki mindenek közt első, – mit parancsolt a Krisztus. E határt is sem maguk meg nem tartják, – sem mások által megtartani nem engedik, midőn úgy magukra, mint másokra nézve szívesebben ismernek el mesterül másokat, mint a Krisztust. – Az atyák mindnyájan egyértelemmel elítélték és egy szívvel – kárhoztatták, hogy Isten szent igéjét – az álbölcselkedés szőrszálhasogatásaival beszennyezzék és dialektikai (elvont bölcsészeti) harcokba bonyolítsák. Vajon ők ehhez a határhoz tartják magukat, midőn egész életükön át egyebet sem csinálnak, mint hogy vég nélküli vitákkal és a legtöbbször álbölcselkedő köte-

(1) Augustinus: "Az újszövetség kegyelemajándékáról," az I. könyv vége felé.
(2) Apollonius; "Egyháztörténelem" V. k. 18. fej.
(3) Paphnutius; "Hármas történet" II. k. 14. fej.
(4) Cyprian, 3. levél, II. k.

21

kedéssel a Szentírás egyszerűségét összekuszálják és elhomályosítják, annyira, hogy ha most az atyák feltámadnának, s egy ilyenfajta vitatárgyalást (a mit ők spekulatív teológiának neveznek) hallanának, minden egyebet inkább elhinnének, mint azt, hogy ott Istenről van szó? De hiszen fölöttébb hosszúra nyúlnék beszédem, ha részletesen ki akarnám mutatni, hogy az atyák tekintélyét, kiknek pedig engedelmes gyermekeiként akarnának feltűnni, mily hetykén rázzák le nyakukról. Hónapok, sőt évek sem volnának erre elégségesek. S mégis annyira megy gonosz és átkozott szemtelenségük, hogy minket merészkednek pirongatni, hogy átlépjük az ősi határokat!

Immár pedig azzal sem érnek semmit, hogy minket a szokás ítélőszéke elébe idéznek. Mert bizony, nagyon rosszul volna dolgunk, ha a szokásnak hinni kellene. Ugyanis, ha az embereknek helyes ítéletük volna, a szokást a jóktól kell vala átvenniök. De ez a leggyakrabban egészen másként szokott történni. Mert, a amit a többségtől láttak, az nyerte meg a szokás jogát. Pedig aligha állt valaha oly jól az emberiség dolga, hogy a többségnek tetszett volna a jobb. Így tehát a többség magánvétkeiből a legtöbbször köztévelygés lett, vagy inkább a vétkeknek közhelyeslése, amit most ezek a derék férfiak törvényként akarnának érvényesíteni. Akinek szeme van, látja, hogy nem egy gonoszságnak tengere borította el a földet, hanem sok veszedelmes pestis támadt fel ellene, hogy szakadékba döntsön mindent, úgy, hogy vagy kétségbe kell esni az emberiség sorsa felől, vagy gátat vetni a rengeteg gonoszságnak, vagy még inkább erőszakot alkalmazni (1). És az – orvosságot csak azért nem alkalmazzuk, mert előbb már hozzászoktunk a rosszhoz. De tartsa meg bár helyét a köztévelygés az emberi társadalomban: az Isten országában azonban egyedül az ő örök igazságára kell hallgatni és tekinteni, amellyel szemben semmi év-

(1) Dekretálék. VIII. megjegyzés a "Szokásokról".

22

százados gyakorlat, semmiféle szokás és semmiféle cimboraság sem szabbat törvényt. Így tanította hajdan Isten választottaít Ésaiás (1), hogy ne mondják mindenre "összeesküvés", amire a nép ezt mondta: összeesküvés; azaz, ne cimboráskodjanak maguk is együtt a népnek összeesküvésében és közmegegyezésében, se az ő félelmük szerint ne féljenek és ne rettegjének, hanem inkább a seregek Istenét szenteljék meg, Őt féljék és tőle rettegjenek. Most tehát állítsák szembe velünk, amint akarják, mind a múlt századokat, mind a jelen példáit: ha a seregek Urát megszentelendjük, nemigen rettentenek meg minket. Mert ha évszázadok közmegegyezésével találkozik is az istentelenség: erős az, ki bosszút áll harmad- és negyedíziglen; vagy ha az egész világ esküszik is össze ugyanazon gonoszságra: tapasztalat által tanított meg reá, hogy mi lesz vége azoknak, kik a sokasággal együtt vétkeznek, midőn özönvízzel pusztította el az egész emberi nemet, megtartva Noét – az ő kicsiny családjával (2), aki az Ő egyedüli hite által az egész világot kárhoztatta. Egyszóval: a gonosz szokás nem egyéb, mint bizonyos általános pestis, amelyben nem kevésbbé mennek tönkre azok, kik a tömegben estek bele.

Dilemmájukkal (kétszarvú okoskodás) is hiába kényszergetnek minket, hogy annak bevallására szorítsanak, hogy vagy az egyház bizonyos ideig mintegy halva volt, vagy most az egyház ellen harcolunk. – Élt valóban a Krisztus egyháza és él, míg csak uralkodik Krisztus az Atya jobbján, kinek keze fentartja, kinek óltalma körülöleli s kinek ereje erősíti. Mert kétségtelenül megáll az, amit egyszer megígért, hogy az övéivel marad az idők végéig (3). Ez egyház ellen mi most nem harcolnnk, ha különben az egy Istent és az Úr Krisztust a hívők seregével egyetértőleg tiszteljük és imádjuk úgy, amint az istenfélők mindig imádták. De nem kevéssé tértek el az igazságtól ők, midőn

(1) Ézsaiás 8,12.
(2) I. Mózes 7; – Zsidókhoz írott lev. 11,7.
(3) Máté ev. 28,20.

23

más egyházat nem ismernek el, mint azt, amelyet szemeikkel látnak, s amidőn oly korlátok közé akarják szorítani, amelyek pedig távolról sem foghatják be azt. Abban van sarkpontja a köztünk fennforgó eltérésnek: először, hogy ők azt állítják, hogy az egyház mindig külső formában jelentkezik és látható; s másodszor, hogy a formát a római egyház székével és annak püspöki rendjével azonosítják. Mi ellenben azt állítjuk, hogy az egyház minden látható forma nélkül is fennállhat; és a formájának ismertető jegye is, nem az a külső csillogás, melyet ők balgán bámulnak, hanem egészen egyebekben áll, ti. Isten igéjének tiszta hirdetésében és a szakramentumoknak helyes (szereztetésszerű) kiszolgáltatásában. – Zajonganak, ha az ember az egyházat mindig ujjával nem mutatja. Pedig hányszor nem fajult el a zsidó nép közt is annyira, hogy semmi alakja sem látszott? Minő fénylő formájának képzelhetjük akkor, midőn Illyés panaszolja, hogy egyedül maradt? (1) Krisztus eljövetele után is mennyi ideig lappangott formátlanul? S hányszor nem nyomták el attól fogva is a háborúk, a meghasonlások, az eretnekségek, annyira, hogy semmi részével sem csillámlott ki? Vajon, ha abban az időben éltek volna, hitték volna, hogy van valamiféle egyház? De Illyés hallotta, hogy van még hétezer feddhetetlen férfiú, kik térdeikeit meg nem hajtották Baál előtt. S afelől sem kell kétségeskednünk, hogy Krisztus e földön, melyről a mennybe ment, mindig ne uralkodott volna.

Ha akkor valamelyes észrevehető formát kerestek volna az istenfélőknek szemei, nem csüggedtek volna-e el legott lelkükben? Bízzuk tehát az Úrra azt, hogy amidőn egyedül csak Ő maga tudja, hogy kik az övéi (2), némelykor az Ő egyházának külső ismertető jegyeit is elvonja az emberek szeme elől. Ez ugyan, elismerem, ama rettentő büntetése Istennek a világra nézve. De ha az emberek go-

(1) I. Királyok 19,14.
(2) II. Timotheus 2,19.

24

noszsága úgy érdemli, miért akarnánk tusakodni az isteni igazság ellen? Így bosszulta meg az Úr az elmúlt századokban az emberek háládatlanságát. Mert minekutána az Ő igazságának engedelmeskedni nem akartak és az Ő világosságát kioltották: Ő is elhagyta, hogy megvakultan képtelen hazugságok játékszereivé is legyenek, mély sötétségbe is merüljenek, annyira; hogy az igaz egyháznak semmi külső formája se mutatkozzék. Eközben mégis az övéit szétszórtan is, elrejtve is a hazug tévelygések és sötétség közepette megtartotta. És nem csoda, hiszen meg tudta tartani magának Babilonnak pusztulásában is és a tüzes kemence lángjai közepette is.

Hogy pedig abban, hogy az egyház külső formáját nem tudom minő haszontalan pompával akarják mérni, minő veszély rejlik: arra inkább csak rámutatok, mint kifejtem, hogy beszédem túl hosszúra ne nyújtsam. Azt mondják, hogy az egyházat a római pápa, ki az apostoli széken ül és a többi püspökök képviselik, s ők tekintendők az egyháznak, aminél fogva ők nem is tévedhetnek. Miért? – Azért, mert ők az egyház pásztorai és Istennek vannak szentelve! – De hiszen Áron is és Izrael többi vezetői is pásztorok valának; Áron és az ő fiai már papoknak voltak elpecsételve, s tévedtek mégis, midőn az aranyborjút készítették. (1) Ki tagadhatná ilyen okoskodással, hogy az egyházat az a négyszáz próféta képviselte, kik Achábnak hazudtak? (2) De az egyház azért mégis a Mikeás részén állott, aki ugyan egyedül volt és lenézett ember, de akinek szájából az igazság szólott. – És nem viselték-e az egyháznak nevét is, alakját is azok a próféták, akik egy emberként támadtak fel Jeremiás ellen és fenyegetődzve kiáltották: a pap nem tévedhet a törvényben, a bölcs a tanácsban, a próféta az igében?! (3) A próféták ez egész népsége ellen az Úr egyedül küldötte Jeremiást.

(1) II. Mózes 2828,1; 32,4.
(2) I. Királyok 22,11.
(3) Jeremiás 18,18.

25

hogy jelentse ki a Úr nevében: igenis megtörténik, hogy a törvény elvétetik a paptól, a tanács a bölcstől, az ige a prófétától. – És nem tündöklött-e hasonló fényben az az egyházi tanács, amelyet a főpapok, farizeusok és írástudók gyűjtöttek egybe, hogy elhatározzák benne a Krisztus megöletését? (1) Menjenek most, és csüngjenek a külső burkon, hogy ezáltal a Krisztust és az élő Isten összes prófétáit tegyék szakadárokká, a Sátán szolgált pedig a Szentlélek eszközeivé. Hogyha pedig szívükből szólanak, hát mondják meg nekem jó lélekkel, hogy ítéletük szerint a föld melyik pontján és melyik nép között székel az egyház, mióta a bázeli zsinat Jenő pápát letette és megfosztotta a pápaságtól, helyébe ültetve Amadeust?! Ha megszakadnak, sem tagadhatják, hogy ez a zsinat, ami a külső szertartást illeti, teljesen törvényes volt, nem is csak egy, hanem két pápa által összehíva. Ez a Jenő pápa mint szakadár, lázongó és nyakas, kardinálisaival és püspökei egész seregével együtt, kik vele a zsinat feloszlatására törekedtek, – kárhoztattatott. Mégis azután a fejedelmek kegye által támogattatva, a pápai méltóságot a maga teljességében újra visszakagta. Az Amadeus választása pedig – jóllehet az egyetemes szentséges szent zsinat tekintélyével, törvényes formák közt történt, – füstbe ment; kivévén, hogy száját bedugták a bíborosi kalappal, mint az ugató kutyáét a konccal. Ama szakadárok, lázadók és nyakaskodók seregéből került ki azután ami pápa, kardinális, püspök, apát, presbiter csak volt. Itt, hogy meg vannak fogva, el kell ismerniök. Mert a két párt közül melyikre ruházzák az "egyház" nevet? Avagy tagadják ezen zsinat egyetemes voltát, amelynek külső méltóságából semmi sem hiányzott? Ti. ez két bulla által hívatott össze ünnepélyesen; a római szék elnöklő követe által áldatott meg, a dolgok minden rendje szerint kifogástalanul alakult meg és ugyanazon

(1) János ev. 11,12–20.

26

méltósággal folyt a végéig. Vagy Jenőt vallják szakadárnak az ő egész táborával együtt, akitől eredt mindnyájuk felszenteltetése?! – Tehát, vagy az egyház formáját másként határozzák meg, vagy mi fogjuk őket, valahányan vannak, szakadároknak tartani, akik ti. tudva és akarva eretnekek által vannak felszentelve. Hogyha már régóta bizonyos nem volna, hogy az egyház nincs a külső pompához kötve, maguk szolgálhatnának erre nekünk világos bizonyságul, akik az egyháznak ama fényes címe alatt annyi időn keresztül behízelegték magukat nagy kevélyen a világnak, holott pedig az egyháznak halálos fekélyei.

Erkölcseikről s rettenetes gonoszságaikról, amelyektől hemzseg egész életük, nem szólok, miután magukat farizeusoknak nevezik, kiket hallgatni s nem követni kell. – Magát, magát az ő tudományukat, melynek köszönni lehet, – mondják, – hogy van egyház: azt világosan olyannak fogod megismerni, mint amely a lelkeknek halálos kínpadja, égő üszök, romlás és pusztulás az egyházra, – ha üres időd egy részét arra szenteled, hogy megolvasd a mi írásunkat.

Végre, nem tisztességes az eljárások, amidőn gyűlölködve folyton azt emlegetik, hogy mennyi zendülést, forrongást és meghasonlást hozott magával a mi tudományunk hirdetése és minő gyümölcsöt terem most is sokaknál. Mert amaz elvetemülteknek vétkét jogtalanul származtatják belőle, amelyeknek okát a Sátán gonoszságában kellene keresniök. Mintegy természete ugyanis az Isten igéjének, hogy megjelenése a nyugalomból és szunnyadásból mindig felkölti a Sátánt. Ez a legbiztosabb és legmegbízhatóbb ismertető jegye az Isten igéjének, amely a hazugság tudományától megkülönbözteti, amit könnyen fel lehet ismerni arról, hogy mindenki szívesen hallgatja és a világ tapssal fogadja. Így annyi évszázadon át, melyekben síri sötétségbe merülve volt minden s az emberek a világ ezen urának kedvtelésére és játékára szolgáltak, mint valami Szardanapal mély nyugalomban pihent és kéjelgett.

27

Mert mit is tehetett volna mást, minthogy nevessen és gúnyolódjék békés és csendes uralmának érzetében?! De mihelyt megcsillant az odafennről való világosság és az ő sötétségét valamennyire elűzte; mihelyt ama hatalmasabb az ő uralmát megzavarta s rajta rést ütött: megszokott szendergéséből azonnal ébredezni kezdett és fegyvert ragadott. Először is az emberek kezét hozta mozgásba, hogy a feltündöklött igazságot ezáltal erőszakkal elnyomja. Ahol ezek által semmit sem tudott elérni, cselhez folyamodott: meghasonlást és dogmatikai (hittani) vitákat támasztott az ő visszakeresztelkedői (1) s más hitvány fajzatjai által, hogy velük elhomályosítsa s végül teljesen kiirtsa az igazságot. Most is mind a két fegyverrel küzd ellene szakadatlanul. Amennyiben egyfelől a tiszta búzát törekszik kitépni erőszakkal és az emberek keze által, másfelől amennyiben rajta áll – konkolyával igyekszik elfojtani, hogy ne nőjön és gyümölcsöt ne hozzon. Ámde ez mind hiábavaló, ha az Úr figyelmeztetésére hallgatunk, aki egyfelől már jóval ezelőtt felderítette előttünk a Sátán ezen fogásait, hogy a vigyázatlanokat meg ne ejtse, másfelől meg elég erős pajzzsal vértezett fel minket az ő minden mesterkedéseivel szemben. Egyébként, mekkora gonoszság kell ahhoz, hogy magának az Isten igéjének tulajdonítsák a gyűlölséget vagy azokat a zavargásokat, amelyeket elvetemültek és lázadók, vagy azokat a szektáskodásokat, melyeket gonosz csalók ellene szítanak?! A példa azonban nem új. Hiszen Illyés elébe is oda állították a kérdést, hogy nem ő-e az, ki felzavarja Izraelt? (2) Krisztus a zsidók szemében lázadó vala (3), az apostolokra pedig a

(1) Az anabaptistákat (= újrakeresztelkedők) gúnyosan katabaptistáknak, azaz visszakeresztelkedőknnk nevezi, mintegy azt akarva ezáltal kifejezni, hogy első keresztségüket visszacsinálják, ami által pogányságukba térnek vissza.       Ford.
(2) I. Királyok 18,17.
(3) Lukács 23,14; János ev. 19,12.

28

népbujtogatásnak vádját kenték (1), s mi egyebet tesznek azok, kik ma minden zavargást, lázongást és felkelést, melyek ellenünk dühöngenek, nekünk tulajdonítanak? Az ilyeneknek azonban, hogy mit kell felelni, arra megtanított minket Illyés, ti. nem mi vagyunk azok, kik akár a tévelygést terjesztjük, akár a zavargást szítjuk, hanem ők maguk, akik Isten ereje ellen tusakodnak. Igaz ugyan, hogy ez az egy elég az ő vakmerőségük elhallgattatására, de másfelől segítségükre kell sietnünk azoknak a gyengéknek is, akiket az efféle ráfogások könnyen megtévesztenek, zavarba hoznak és nemritkán megingatnak. Hogy pedig ezeket se ingassák meg és tántorítsák el az efféle támadások, tudják meg, hogy ugyanazokat tapasztalták az ő idejükben az apostolok is, amelyeket mi most. Voltak – mint Péter mondja (2) tudatlán és ingadozó emberek, kik a Pál által isteni ihlettel megírottakat saját veszedelmükre elcsavarták. Voltak olyan istentelenek, kik midőn hallották, hogy "elhatalmasodott a bűn, hogy annál nagyobb legyen a kegyelem" – mindjárt ilyen következtetést csináltak: maradjunk hát a bűnben, hogy növekedjék a kegyelem. (3) Midőn hallották, hogy akik hisznek, nincsenek a törvény alatt, azonnal felkiáltottak: vétkezzünk hát, mivel nem vagyunk a törvény alatt, hanem a kegyelem alatt! (4) Voltak, kik őt azzal vádolták, hogy a bűnt ajánlja; (5) sok hamis apostol lépett fel alattomban ellene, hogy szétbomlasszák az egyházakat, melyeket ő alapított. (6) Némelyek gyűlölségből és vetekedésből s nem tiszta szándékból prédikálták az evangéliumot, sőt azzal a gonosz célzattal is, hogy még nyomasztóbbá tegyék az ő fogságát. (7) Néhol

(1) Apost. Cselek. 24,5.
(2) II. Péter. 3,16.
(3) Római lev. 6,1.14.
(4) Római lev. 3,7.19.
(5) I. Korinthus 1,28.
(6) II. Korinthus 11,13; Galác. 1,6.
(7) Filippi 1,15.

29

nem sok eredménye volt az evangéliumnak, mert mindenek a magukéit keresték és nem a Jézus Krisztuséit. Mások visszatértek előbbi állapotukra, mint a kutyák az okádásra, mint a disznók a pocsolyába fetrengeni. Többen a szellem szabadságát az érzékiség féktelenségeire zsákmányolták ki. (1) Közéjük furakodott sok hamis atyafi, akik azután a híveknek veszedelmóre váltak. Maguk közt a keresztyének közt is különféle versengések támadtak. – Mi vala ily körülmények közt az apostolok teendője? Vajon nem az, hogy akár egy időre eltitkolják, akár teljesen feladják és cserbenhagyják azt az evangéliumot, amelyről látták, hogy oly sok vitának melegágya, anyagul szolgál annyi veszélyre s alkalmul annyi botrányra?! Ámde ilyen szorongattatásuk közt eszükbe jutott, hogy a Krisztus "megütközés köve" és "botránkozásnak kősziklája", vettetvén sokaknak romlására és feltámadására és jelül, kinek ellene mondanak. (2) E bizodalommal felfegyverzetten, bátran haladtak előre a zavargások és támadások minden veszélye közt.

Ennek meggondolása kell, hogy fenntartson minket is, mikor Pál apostol tanúbizonysága szerint az az evangéliumnak örök sajátsága, hogy legyen halálnak illatja a halálra azoknak, akik elvesznek; életnek illatja az életre azoknak, akik megtartatnak. (3)

De hozzád fordulok ismét, ó, Nagylelkű Király! Ne engedd magadat befolyásoltatni azon üres besúgások által, amelyekkel téged elrémíteni akarnak ami ellenségeink, hogy ti. nem egyébre irányul és törekszik ez az új evangélium, – mert így nevezik! – mint alkalmat szerezni a forradalomra és arra, hogy minden bűnt bűntetlenül lehessen gyakorolni. Mert az Isten nem a szakadásnak, hanem a békességnek Istene és az Istennek fia nem a bűn szolgája, hanem azért jött, hogy megsemmisítse a Sátán

(1) Filippi 2,21; II. Péter 2,21.
(2) Ézsaiás 8,14; Római lev. 9,33; Lukács 2,34; I. Péter 2,6.
(3) II. Korinthus 2,16.

30

munkáját. (1) Minket is alaptalanul vádolnak ilyen törekvésekkel, amelyeknek feltevésére mi soha a legkisebb okot sem szolgáltattuk. Mi járatjuk ti. a királyság felforgatásán eszünket, akiknek soha egyetlen izgató szava sem volt hallható, és életünk mindig köztudomás szerint a legcsendesebb és a legbékésebb volt, mikor alattad éltünk, és akik most is, hazánkból száműzetve, sem szűnünk meg mégis reád és országodra minden áldást könyörögni. – Mi hajhásszuk ti. azt, hogy a vétkekben bűntetlenül dobzódjunk, akiknek erkölcsi életében, – habár sok kívánnivalót hagy is még fenn, – még sincs semmi, ami ily súlyos megbélyegzésre volna érdemes. És Isten kegyelméből, az evangéliumban való előhaladásunk sem volt oly szerencsétlen, hogy a mi életünk úgy szeplőtlenség, jóindulat, könyörületesség, önmegtartóztatás, türelem, szelídség, mint bármi más erény tekintetében ama mi becsmérlőinknek példányképül ne szolgálhatna. Valóban, hogy mi az Istent tiszta lélekből féljük és tiszteljük, maga az a tény bizonyítja, hogy mi mind életünkkel, mind halálunkkal az ő nevének megszenteltetésére törekszünk. Még az irigység is kénytelen volt közülünk némelyiknek szeplőtelen életéről és állampolgári feddhetetlenségéről bizonyságot tenni, akikben éppen az az egy büntettetett halállal, ami különös elismerésre vala érdemes. Hogyha pedig valaki az evangélium köpenyege alatt zavargásokat csinál, amelyek a te országodban ez ideig nem voltak észlelhetők; ha valaki az Isten kegyelmének szabadságát saját vétkeinek szabadosságára használja köpönyegül, – amilyet én sokat ismertem –: vannak törvények és a törvényeknek büntetései, amelyekkel érdemük szerint súlyosan büntettessenek, csakhogy eközben Isten evangéliumát, gazemberek hitványsága miatt, rossz hírbe ne hozzák.

Íme, Dicső Király, elég bő részletességgel kifejtve állanak előtted a mi hamis vádlóinknak méreggel telt

(1) I. Korinthus 14,33; Galác. 2,17; I. János 3,8.

31

rosszindulatú vádjai, hogy besúgásaik túlhiszékeny fülekre ne találjanak; sőt félek, nehogy talán túlságos részletesen is, miután már ez az előszó csaknem valóságos védelmi irathoz (apologia) közelít, amivel pedig nem védelmet írni, hanem mintegy magának a dolog tárgyalásának meghallgatására akartam előkészíteni lelkedet, amely ugyan most tőlünk elfordult és elidegenedett, – többet mondok: haragra is gyúlt irántunk, de akinek kegyét magunknak újra visszanyerhetni reméljük, ha ezt a mi hitvallásunkat, melyet Felséged előtt védiratul kívánunk tekinteni, csendes szívvel és szenvedély nélküli lélekkel egyszer elolvasod. Hogyha pedig füleidet annyira elfoglalják a rosszakaratúaknak besúgásai, hogy a vádlott védekezésének semmi hely nem marad, azok az erőszakos fúriák pedig a te elnézésed mellett börtönnel, vesszőzésekkel, kínpaddal, felnégyeléssel és máglyákkal mind tovább dühöngenek: mi ugyan, mint a mészárszékre szánt bárányok a legvégső nyomorra jutunk, úgy azonban, hogy lelkünk béketűrését megőrizzük (1) és várunk az Úr hatalmas kezére, mely alkalmas időben minden bizonnyal megjelenik, hogy fegyverével kiszabadítsa szenvedéseikből a nyomorultakat és bosszút álljon a sanyargatókon.

Az Úr, a Királyoknak Királya erősítse meg a te trónodat igazsággal és a te székedet részrehajlatlansággal – Hatalmas és Felséges Király!

Bázel, augusztus 23.

(1) Lukács ev. 21,19.