A KERESZTYÉN EMBER SZABADSÁGÁRÓL

ÍRTA

Dr. LUTHER MÁRTON

1520.

Luther eredeti kiadásai alapján
fordította:
Dr. MASZNYIK ENDRE
pozsonyi theol. akadémiai tanár
felülvizsgálta, bevezetéssel és magyarázó jegyzetekkel ellátta:
STROMP LÁSZLÓ
pozsonyi theol. akadémiai tanár

Budapest
Hornyánszky Viktor cs. és kir. udvari könyvnyomdája
1901

I.

Levél X. Leó pápához.

Az Istenben legszentségesebbnek, X. Leó atyának Rómában, minden üdvöt Krisztus Jézusban, ami Urunkban, Ámen!

Legszentségesebb atyám Istenben! Az a peres ügy, melybe néhány megvadult egyénnel mostanában, az utóbbi három év alatt belekeveredtem, [1] kényszerít, hogy néha-néha [2] utánad nézzek és reád gondoljak; sőt, minthogy azt tartják, hogy te vagy a per egyedüli főtárgya, lehetetlen, hogy szüntelenül reád ne gondoljak. Mert bárha egyik-másik istentelen tányérnyalód, azok, akik minden ok nélkül nekem estek volt, szinte rám erőszakolják, hogy ügyemet ítélőszékedtől a szabad keresztyén zsinathoz fellebbezzem, de lelkemben eleddig még sem idegenedtem el annyira tetőled, hogy neked és római székednek teljes minden erőmből mindenkor a legjobbat ne kívántam, és amint csak tőlem telt, Istentől buzgó imádságban ne esdettem volna. Annyi igaz csak, hogy feltettem magamban, hogy én azokat, akik eddigelé mindent elkövettek, csak hogy engem

[1] Ti. a 95. tétel kiszegezése óta.

[2] "Néha" a pápa után is néz. - Luther tényleg a pápához, e levelét megelőzőleg már két más levelet is intézett, éspedig az egyiket 1518 május havában, amikor "Resolutióit", vagyis a 95 tétel magyarázatát a pápának beküldte; s a másodikat a Miltitzcel történt altenburgi megállapodás után, 1519 március havában. E nyílt levele tehát most itt a harmadik, amellyel "a pápa után néz".

302

a te neved és hatalmad fenségével és nagy voltával halálra rémítsenek, megvetem és lenézem. Hanem van egy dolog, amit megvetni nem merek, s ez az oka annak, hogy ismételve írok neked. Azt veszem észre tudniillik, hogy azzal vádolnak és azt róják fel nekem, mintha én a te személyedet sem kíméltem volna meg.

Hát őszintén és nyilvánosan vallom, hogy én semmi másra nem emlékszem, mint hogy valahányszor a te személyedre gondoltam volt, rólad mindenkor a legtisztességesebben és legjobban nyilatkoztam; és ha ezt valaha meg nem tettem volna, én magam sem hagyhatnám azt helyben, és vádlóim ítéletét teljes készséggel aláírnám, és semmit sem óhajtanék inkább, mint ezen én merényletemet és gonoszságomat visszacsinálni, és kárhozatos szavaimat visszaszívni. Én téged Babilon Dánielének neveztelek, és hogy mily hévvel védtem ártatlanságodat a téged piszkoló Sylvester ellen, [3] aki csak olvassa, nagyon is jól megértheti.

Híred és derék neved az egész világon ismeretes; sok nagy tudós dicsőbben és jobban magasztalt, sem hogy bárki ravasz módon érinthesse, ha mégoly nagy ember is. Nem vagyok oly esztelen, hogy egyedül én támadjam meg azt, akit mindenki dicsér; emellett mindig az volt a szokásom, s ezentúl is az lesz, hogy még azokat se bántom, akiknek egyébként mindenki csak rossz hírüket kürtölgeti. Semmi gyönyörűségem a mások bűnében, hisz jól tudom, hogy az én szememben is ott a gerenda, és hogy nem lehetek én az első, aki az első követ vesse a házasságtörő nőre.

Igen, én erősen megtámadtam, de csak úgy általánosságban, némely keresztyénellenes tant; ellenfeleim irányában is kíméletlen voltam – nem az ő gonosz életük, hanem az ő keresztyénellenes tanaik és védekezésük miatt, és ezt éppenséggel nem bántam meg, sőt feltett

[3] Prierias Sylvester. Ld. 165. o. 4. jegyzet

303

szándékom, hogy továbbra is serény és éles maradok, semmit sem törődve azzal, hogy némelyek ezt mire magyarázzák. Mert előttem a Krisztus példája, aki a maga ellenfeleit erős hévvel szintén kígyófajzatnak, képmutatóknak, vakoknak, az Ördög gyermekeinek nevezi; Szent Pál is a Mágust az Ördög gyermekének mondja, ki tele van csalással és gonoszsággal, és bizonyos hamis apostolokat mint kutyákat, csalókat és Isten igéje elferdítőit korhol. Ha a gyengéd, finom fülek ilyesmit hallottak volna, bizony azoknak is azt kell valaha mondaniok, hogy senki sem vala oly csípős és türelmetlen, mint Szent Pál. És ki élesebb, mint a próféták? De korunkban a mi füleink annyira gyöngédek és finomak lettek az átkos hízelgők sokasága révén, hogy mihelyt minden dolgunkat dicsérettel nem halmozzák el, jajgatunk a csípős beszéd miatt. És mivel egyébként az igazság mellett nem tudunk kitartani, hát lemondunk arról a csípősség, türelmetlenség és szerénytelenség költött ürügye címén. De mire jó a só, hogyha nem csípős? Mire jó a kard pengéje, ha nem éles? Hisz a próféta mondja, átkozott legyen a férfi, aki Isten parancsolatját ímmel-ámmal teszi és felette igen kíméli.

Annakokáért kérlek, szent atyám, Leó, vedd kedvesen ezt az én mentségemet, és tedd fel rólam bizonyosan, hogy nekem eszem ágában sem volt soha a te személyedet gonosszal illetni, és hogy én olyan ember vagyok, aki neked mindig a legjobbat kívánja, aki perelni, vitázni senkivel sem óhajt bárkinek gonosz élete, hanem egyes-egyedül az Isten Igéje igazsága miatt. Bárkinek mindenben örömest engedek, de Isten Igéjét nem akarom, nem is tehetem, hogy elhagyjam, avagy megtagadjam. Ha valaki másként gondolkodik rólam, téved, és igazán nem értett meg engem.

Az azonban igaz, hogy én a római székre, melyet római udvarnak neveznek, jó erősen rátapintottam, de Neked magadnak is be kell ismerned és senki sem is

304

gondolkodhatik másként a földön, mint hogy az sokkal gonoszabb és utálatosabb, mint valaha Sodoma és Gomora avagy Babilon volt. És én úgy látom, e gazságából nincs is, ami kigyógyíthatná. Fenekestől felfordult ott minden. Az bántott engem, hogy a Te és a római egyház nevében a szegény népet az egész világon csalják és nyúzzák; ez ellen keltem én ki és ki is fogok kelni, amíg csak keresztyén lélek él bennem: nem mintha azzal hitegetném magam, hogy én vagyok e képtelen dologra hivatva, avagy reményleném, hogy sikerül valamit rendbe hozni ebben az utálatos Sodomában és Babilonban, különösen, mikor annyi dühös tányérnyaló tör rám; hanem mert úgy érzem, hogy én az összes keresztyének köteles szolgája vagyok, azért feladatom, hogy nekik tanáccsal szolgáljak és figyelmeztessem Őket, hogy a rómaiak pusztítása rájuk nézve kisebb kárral is járhatna.

Mert teelőtted sem titok, hogy évek hosszú sora óta Rómából az egész világra semmi más nem árad ki, mint a testnek, lelkeknek, javaknak romlása, és hogy mindenféle gazságnak megrontó példái özönnel szakadtak reánk, amit nyilván tud mindenki s ekként a római egyház, amely időknek előtte a legszentebb vala, most már a rablók barlangjává, latrok házává, bűn, halál és kárhozat kútforrásává és országává lőn, hogy el sem is gondolható, több gazság burjánozhatnék-e fel, ha szinte maga az Antikrisztus jönne is el.

És eközben Te, szent atyám, Leó, úgy ülsz ott, mint juh a farkasok, és mint Dániel az oroszlánok és mint Ezékiel a skorpiók között. Mit tehetsz Te egymagad ennyi dühös szörnyeteg ellen és bárha három vagy négy tudós, kegyes bíboros szegődne is hozzád, mi az ennyi csőcselék közt? Még bele se fognátok a bajok orvoslásába és már méregtől kellene elpusztulnotok. Vége a római széknek, Isten haragja sújtotta örökre; ellensége a közzsinatoknak, nem akar okulni, javulni, képtelen arra, hogy megveszett, keresztyénellenes mivoltából kivetkőzzék; így teljesült be

305

rajta, amit anyjáról, a régi babiloni szajháról megmondottanak volt: "Gyógyítottuk Babilont, ámde meg nem gyógyult, hadd menjen hát a maga útján."

A Te kötelességed és a bíborosoké volna, hogy e csapást elhárítsátok, ámde a nyavalya csúffá teszi az orvosságot, ló és kocsi mit sem adnak a kocsisra. Ezért sajnálom, kegyes Leó, hogy Te pápa lettél ebben az időben, Te bizony méltó lettél volna arra, hogy jobb időkben pápáskodjál. A római szék Téged s hozzád hasonlókat nem érdemel; a gonosz léleknek kellett volna itt pápának lennie, aki bizonnyal inkább is úr Babilonban, mint Te.

Vajha le is mondanál tisztségedről (amint azt a Te legmegátalkodottabb ellenségeid nevezik), és élnél valamely alapítványból avagy atyai örökségedből; mert valóban ily tisztséggel méltóképpen senki mást nem lehetne kitüntetni, csak egy Iskariótes Júdást és a hozzá hasonló, Istentől megvetett népet. Mert mondd csak, mi hasznod van neked a pápaságban, hiszen az annál gonoszabb és elvetemültebb, minél inkább él vissza a Te hatalmaddal és címeddel, hogy a népet vagyonában és lelkében megkárosítsa, a bűnt és szégyent növelje, a hitet és igazságot elnyomja. Óh, Te boldogtalan Leó, aki a legveszedelmesebb székben ülsz, bizony igazságot mondok Neked, mert javadat óhajtom.

Ha szent Bernát [14] a maga pápája, Jenő ellen vádat emelhetett, mikor a római szék, bárha már akkor is igen

[4]‚ Szent Bernát, clairvaux-i apát. L. 241 o. 65. jegyzet. E kegyes életű férfiúnak tanítványa volt a későbbi III. Jenő pápa (1445-1453 akit amidőn Bernát, a pápává választottak "egykori mestere," így írt a kardinálisoknak : "Az Isten szerelméért, ugyan mit cselekedtetek? Azt, aki e világi gondoktól és foglalkozásoktól elvonult, visszataszítottátok a gondok és foglalkozások közé". Ugyanekkor Jenőnek tanácsokat is ád, amelyekre nézve Luthernek az a véleménye, hogy azokat "minden pápának könyv nélkül kellene betanulnia" Bernát e művének címe: "De consideratione"

306

gonosz állapotban vala, de még mindég a javulás jó reményében kormányoztatott, mennyivel inkább kell vádat emelnünk nekünk Teellened, mivelhogy e háromszáz év alatt a gonoszság és romlás szinte ellenállhatatlan módon felburjánzott s uralomra jutott. Hát nem igaz-e, hogy az egész kerek ég alatt nincs gonoszabb, mételyesebb, utálatosabb egy dolog, mint a római udvar? Hiszen túltesz a török gazságán, úgyhogy igaz beszéd: Róma egykor a menny kapuja volt, és most a pokol tágra tátott szája, és sajnos, olyan egy száj, melyet Isten haragja miatt senki sem zárhat be, és nincs is más teendőnk, mint hogy egyeseket óvjunk és visszatartsunk, nehogy a római száj elnyelhesse őket.

Látod, szent atyám, ez az oka annak, amiért én e mételyező szék ellen oly erős támadást intéztem, mert az, hogy személyed ellen keljek ki, annyira nem volt még eszem ágában sem, hogy ellenkezőleg: reméltem, hogy Nálad kegyre s hálára találok, és elismerik rólam, hogy engem a Te jóvoltod vezérel, mikor ezen Te börtönödet, igen, ezen Te poklodat, hevesen s élesen ostromlom. Mert hát én azt tartom, hogy Neked és sok másoknak csak javára és idvességére válhat mindaz, amit az összes okos és tudós férfiak a Te keresztyéntelen udvarod felfordult állapota ellen felhozni képesek. Valóban azt a dolgot végzik, amit Neked kellene végezned, mindazok, akik csak ezt az udvart ütik, verik; és Krisztust tisztelik mindazok, akik ezt az udvart a legnagyobb mértékben gyalázzák meg. Röviden: mind jó keresztyén az, aki rossz római.

Még többet is mondok. Az sem jutott volna sohasem eszembe, hogy a római udvar ellen törjek avagy feleseljek. Mert hogy láttam, hogy rajta lehetetlen segíteni, s hogy itt költség és fáradság kárba vész, megvetettem, szabadjára eresztettem, mondván: "Isten veled, kedves Róma, hadd bűzölögjön tovább, ami bűzlik, és hadd maradjon tisztátalan mindörökre, ami tisztátalan"; ráadtam

307

magamat a Szentírás csendes, békés tanulmányozására, hogy hasznukra legyek azoknak, kikkel együtt lakom. Minthogy azonban e téren nem volt gyümölcstelen munkám, kinyitotta szemeit a gonosz lélek, és figyelemmel kísérte azt; ízibe dőre hiúságot csepegtetett szolgájába, Eck Jánosba, [5] Krisztus és az igazság ezen esküdt ellenségébe. Rábírta, hogy észrevétlenül belerántson egy vitatkozásba, és belékössön egy, a pápaságra vonatkozó, számból véletlenül kiszaladt szócskába. Erre felcihelődött ez a nagy, dicsvágyó hős, dühöngött, tajtékzott, mintha már foglyul ejtett volna, kiadta magát, mint olyat, aki Isten dicsőségéért és a szent római egyház javáért mindent mer és kivisz, felfújta magát s elbizakodottságában hatalmadat arra akarta felhasználni, hogy a világ első teológusának tartsák, amire nagyobb gondja is vagyon, mint a pápaságra; elhitette magával, hogy e célját nem kis mértékben mozdítja elő, hogyha Luther doktorral kél páros viadalra. Minthogy pedig ez a dolga balul ütött ki, eszét veszti a szofista, mert érzi most, hogy egyedül az ő hibája következtében érte miattam a római széket szégyen és gyalázat.

Engedd meg itt, szentséges atyám, hogy egyszer már ügyemet Neked is előadjam, és előtted a Te igazi ellenségeidet bevádoljam. Kétségkívül tudomásod van arról, hogyan tárgyalt velem Ágostában Szt. Sixtus bíborosa, [6] a Te követed. Hát bizony szerénytelenül és helytelenül, sőt hitetlenül is, pedig akaratodra minden én dolgomat avégre bíztam kezére, hogy békességet teremtsen. Én véget akartam vetni az ügynek és csendben hallgatni, ha ellenfeleim is elnémulnak, amit ő könnyen, egy szavával elérhetett volna. Ámde nagyon előfogta őt a múló dicsőség viszketege, megvetette kérésemet, nem átallotta ellenfeleimnek pártját fogni, kötőféküket hosszabbra ereszteni és rám parancsolni, hogy visszavonjak mindent, noha erre semmi-

[5] Ld. 166. o. 5. jegyzet

[6] Ld. 168. o. 11. jegyzet

308

féle utasítása sem vala. Így történt, hogy az ő erőszakos eljárása következtében azóta a dolog sokkal rosszabbra fordult, pedig akkor egészen jó kerékvágásban volt. Azért, ami aztán történt, az már nem az én, hanem ama bíborosnak vétke, aki nem engedte, hogy hallgassak, amire pedig kérve kértem. Mit tehettem hát én többet?

Azután jött Miltitz Károly, szintén Szentséged küldöttje, aki sok futkosás és fáradozás után, hogy a dolgot újra jó kerékvágásba igazítsa, ahonnét a gőgös és erőszakos bíboros kivetette, végre a fenséges választófejedelem, Frigyes szász herceg stb. segítségével kivitte, hogy velem párszor értekezett. Ekkor ismét hajtottam a szóra és neved tisztességéért hallgattam, beleegyezvén, hogy az ügyet a trieri érsek vagy a naumburgi püspök vizsgálhassa meg és dönthesse el. Minekutána ez ígyen megtörtént és elintéztetett, és a jó reménység és békesség napja újra felkelt, közbevágott a te legnagyobb, igazi ellenséged, Eck János, a maga vitatkozásával, melyet ő Karlstadt doktorral szándékozott felvenni; és kapkodó beszéde folyamán beleköt a pápaság dolgába, és zászlót bont és hajszát indít váratlanul énellenem, amivel a tervezett békesség dolgát alaposan elrontotta.

Eközben ő, Károly, várt; a vitatkozás megejtetett. A bírákat megválasztották, de semmit sem végeztem, amin nem is csodálkozom. Mert Eck a maga hazugságaival, körleveleivel és titkos praktikáival az ügyet úgy elmérgesítette, összegabalyította és szétloccsantotta, hogy bármely részre ütött volna is ki az ítélet, a tüzet kétségkívül még jobban szította volna. Mert ő a dicsőséget kereste és nem az igazságot. Szóval én mindenkor megtettem, amit reám bíztak, és semmit sem mulasztottam el, amit megtenni tartoztam. Beismerem, hogy ez úton a római keresztyén‚

[7] Miltitz Károly szász nemesi származású pápai kamarás, a pápának a szász választófejedelem udvaránál ez idő szerint rendkívüli követe.

309

telen üzelmek nem csekély része került napvilágra. Ámde ami vétek vagyon ebben, az nem az én vétkem, hanem az Ecké, aki oly dologra mert vállalkozni, amelynek nem tudott eléggé embere lenni, és saját dicsőségét keresve, a római bűnöket az egész világ előtt szégyenpadra állította.

Ez, szentséges atyám, Leó, a Te és a római szék ellensége. Ezen ő egyetlen példájából ki-ki megtanulhatja, hogy nincs veszedelmesebb ellenség, mint a hízelgő. Mit ért el hízelgésével, ha nem egy oly szerencsétlenséget, hogy nincs király, aki azt jóra hozza? Immár a római udvar bűzlik az egész világon, oda a pápai tekintély, veszettül hírhedt a római; ami mind be nem következik, ha Eck Károlyt és az én békejavallatomat félre nem löki, amit érez ő maga is, és bárha lanyhán és hiába, méltatlankodik az én kiadott könyvecském miatt. Addig gondolta volna meg a dolgot, míg dicsőség után ficánkoló telivér paripaként nem nyihogott, és a Te károdra, a maga hasznán kívül másra nem törekedett volt. Azt vélte a hiú ember, hogy én a Te nevedtől megijedek, útjából kitérek és hallgatok (mert azt hiszem, tudományt és ügyességet nem tett fel magáról). Most, hogy látja, hogy a fejem se fáj, sőt tovább is hallatok magamról, cudarsága késő bánatja fogja el, és érzi (ha ugyan érzi), hogy él valaki ott fenn a mennyben, aki a felfuvalkodottaknak útjukba áll (I. Pét. V. 5.) és az elbízott lelkeket megalázza.

Minthogy tehát a vitatkozás semmi eredményre sem vezetett, hanem csak a római szék nagyobb gyalázatjára, ő, Miltitz Károly, [8] az én rendem atyáit kereste fel, tanácsot kért, hogy az ügyet elsimítsa és agyonhallgattassa, mikor az a legveszettebbül állt. Ekkor azok egy pár derék fér-

[8] Itt Luther az augustinus barátoknak eislebeni konferenciájára céloz, amelyet Miltitzcel tartottak, s ahonnan Staupitzot és Linket kiküldötték, hogy Luthert egy, a pápához intézendő békülékeny levél írására bírják rá.

310

fiút hozzám küldtek, tisztában lévén azzal, hogy velem erőszakosan ugyan el nem bánhatnak. Kívánták, hogy legalább a Te személyedet, szent atyám, tiszteljem és alázatos írásban a Te és az én ártatlanságomat tisztázzam, vélvén, hogy nincs veszve az ügy még egészen, és nem is oly kétségbeejtő, ha a szent atya, Leó, veleszületett, ismeretes jóságával felkarolja azt. Minthogy pedig én mindenkor a békét ajánlottam, és kívántam, hogy a csendes és alapos tanulmányozásba merülhessek, ez kedves és örvendetes követség volt nekem, hálával fogadtam, és teljes készséggel rendelkezésükre bocsátottam magam, és különös kegyelemnek tekintem, ha reménységünk valóra válhatott vala. Mert én semmi más okból nem keltem ki oly erős hévvel, szóval és írással, csak hogy leverjem és elhallgattassam azokat, akikről láttam, hogy nem is mérkőzhetnek velem.

Íme tehát jövök, szent atyám, Leó, és lábaidhoz omolva kérlek, ha lehetséges, vedd kezedbe ezt az ügyet, és zabolázd meg a hízelgőket, akik a béke ellenségei és mégis békeszerzőknek adják ki magukat. Abból azonban, hogy én visszavonjam tanaimat, semmi sem lesz; ne is ártsa magát ebbe senki, ha csak nem akarja, hogy még nagyobb vihar tomboljon. Szabályt vagy mértéket nem szívlelek meg akkor, mikor az Írás magyarázatáról van szó; mert az Isten Igéjét, amely teljes szabadságot hirdet, nem szabad és nem kell fogságba vetni. Ha e két dolgot meghagyják, azontúl nincs semmi, amit teljes örömből meg ne tennék, avagy el ne viselnék. Én a perpatvarnak ellensége vagyok, senkit sem akarok se bizgatni, se ingerelni, de akarom, hogy engem se ingereljenek. Ha pedig ingerelnek, nem maradok, ha Isten is úgy akarja, adós, se szóval, se írással. Vajha szentséged egy-két rövid szóval mind e perpatvarnak véget vetne, egyúttal hallgatást és békét parancsolna; ezt mindig vágyva vágytam meghallani.

Azért, szentséges atyám, vajha nem hallgatnál a

311

mézes-mázos fülbesúgókra, kik azt mondják: Te nem vagy csupán ember, hanem Isten van beléd keverve, aki minden dolgok parancsoló ura. Nem úgy van az, hiába is próbálod meg. Te az Isten szolgáinak szolgája vagy, s hozzá veszedelmesebb, nyomorultabb állapotban, mint bármely más ember a földön. Ne engedd, hogy megcsaljanak, akik azt hazudják és színlelik, hogy Te a világnak ura vagy; akik azt akarják, hogy csak az lehessen keresztyén, aki Neked aláveti magát; akik azt fecsegik, hogy Neked hatalmad vagyon a mennyben, a pokolban és a tisztítótűzben. Ők a Te ellenségeid, és törekvésük, hogy lelkedet megrontsák, amint Ézsaiás mondja (4, 12; 9, 16. v.): ťÉdes népem, akik tégedet dicsérnek és magasztalnak, azok megcsalnak tégedet". Mind tévednek azok, akik azt mondják, hogy te fölötte állsz a zsinatnak és az egyetemes keresztyénségnek. Tévednek, akik egyedül neked adnak hatalmat arra, hogy az Írást magyarázzad; ezek egytől-egyig csakis azt akarják, hogy a Te nevedben keresztyéntelen üzelmüket a keresztyénségben nagyban folytathassák; amint ezt a gonosz lélek, sajnos, sok elődöd által meg is cselekedte, Egyszóval, senkinek se higgy, aki Téged magasztal, hanem csupán csak azoknak, akik Téged megaláznak. Ez az Isten ítélete, amint írva vagyon: "Ő levetette székeikből a hatalmasokat és felemelte a gyengéket". (Luk. 1, 52.)

Íme, mennyire elütnek egymástól Krisztus és az ő helytartója, pedig ők mind az ő helytartói akarnak lenni; és én valóban attól tartok, hogy ők csakugyan a szó legigazabb értelmében helytartói. Mert a helytartó az ő ura távollétében helytartó. Nos hát, ha a pápa Krisztus távollétében, aki szívében nem lakik, kormányoz, nem a szó legigazabb értelmében helytartó-e? De mi más az ily

[9] Luther itt tulajdonképpen azt foglalja össze, amit a német nemességhez intézett röpiratában az egyház három "papiros- s szalmafaláról" mondott.

312

tömeg, mint Krisztus nélkül való gyülekezet? Mi más az ily pápa is, mint Antikrisztus, bálványisten? Mennyivel helyesebben jártak el az apostolok, akik magukat csupán a bennük lakozó Krisztus szolgáinak és nem a tőlük távol levő helytartóinak nevezték s engedték nevezni!!

Talán orcátlankodom, hogy egy oly nagyságot oktatok, akitől mindenkinek oktattatni kéne, hiszen mint egyik-másik veszett tányérnyalód kürtölgeti Rólad, minden király és bírószék a Te ítéleted alá esik. Ámde én ebben a dologban Szent Bernátnak Jenő pápához intézett könyvével tartok, melyet bizony minden pápának könyv nélkül kellene tudnia. Nem abban a hiedelemben cselekszem ezt, hogy Téged tanítsalak; hanem merő, hűséges gondból és kötelességből, amely mindenkit méltán serkent arra, hogy felebarátainkkal még biztos dolgaikban is törődjünk; és nem engedi, hogy a méltóságra vagy a méltatlanságra nézzünk, oly szorgosan figyeli meg a felebarát veszedelmét és veszedelem nélkül való állapotát. Minthogy pedig tudom, hogy Szentséged ott Rómában, mintegy a nyílt tengeren úszva, mindenütt ezer meg ezer bajjal s vésszel küszködik, és oly nyomorban él és uralkodik, hogy a legutolsó keresztyén segítségére is reászorul: nem tartottam illetlen dolognak, hogy engedve az atyafiságos szeretet kötelességének, Szentségedről meg ne feledkezzem. Ily komoly és veszedelmes ügyben nem tudok én hízelegni. S ha akadnak, akik e tekintetben nem akarják megérteni, hogy én barátod, sőt mi több, szolgád vagyok: hát majd akad olyan is, aki megérti azt.

Végezetül, hogy ne jöttem légyen Szentséged elé üres kézzel, ím itt nyújtom ezt a Neved alatt kiadott könyvecskét, [10] kívánattal, a béke és jó remény fejében. Ebből megízlelheti Szentséged, miben telnék örömöm, és mi volna gyümölcsöző foglalatosságom, ha istentelen

[10] A mindjárt következő traktátus maga, a "Keresztyén ember szabadságáról".

313

tányérnyalóid meg nem rontanák azt. Alakját ami illeti, kicsinyke az, de foglalatja az egész keresztyén élet summája, csak fogják fel jól az értelmét. Szegény vagyok, nincs egyebem, amivel szolgálhatnék; de hiszen Neked csakis a lelki javak válhatnak jobbulásodra.

Ezzel Szentségednek ajánlom magamat, tartsa meg a Jézus Krisztus. Ámen.

Wittenbergben 1520. szeptember 6-án.

II.

Értekezés

A Keresztyén Ember Szabadságáról.

A tapasztalt és bölcs Mühlpfort Jeromos [11] úrnak, Zwickau város gazdájának, az én különösen kedves barátomnak és pártfogómnak, én dr. Luther Márton, ágoston-rendbeli, készséges szolgálataimmal kívánok minden jót.

Tapasztalt és bölcs uram, nekem jóindulatú barátom, Egran János, a derék mester, nemes városotok prédikátora, nagyon kiemelte Kegyelmednek a Szentíráshoz való szeretetét és kedvét, s egyszersmind hogy Kegyelmed azt serényen követi, s nem szűnik meg magasztalni az emberek előtt. Ez az oka, hogy szeretne engem Kegyelmeddel megismertetni. amire én a legjobb szívvel hajlandó is vagyok. Mert felette nagy öröm nékem azokról hallani, akik szeretik az isteni igazságot, amelynek, sajnos, sokan és leginkább azok, akik minduntalan reá hivatkoznak, teljes erővel és ravaszsággal ellenszegülnek. Mert hát úgy kell annak lenni, hogy Krisztusban, aki botrány és ellenmondás jele, [12] sokan ütközzenek meg, essenek el, támadjanak fel. Annakokáért elhatároztam, hogy ismeretségünk és barátságunk kezdeteként, ezt a kis értekezést és beszédet, a melyet latinul a pápának küldtem, németben Kegyelmednek ajánlom, hogy ki-ki tisztában legyen az én

[11] Mühlpfordt Jeromos egyéniségéről, s az okról, miért ajánlja neki Luther e traktátusának német fordítását, ugyane helyen Luther maga ád kellő felvilágosítást.

[12] Lukács 2. 34.

315

pápaságra vonatkozó tanomnak és írásomnak, hiszem, kifogás alá nem eső indító okával. Ezzel magamat, Kegyelmedet és mindnyájunkat az Isten kegyelmébe ajánlom, Ámen.

Wittenbergben, 1520.

* * *

Jézus. [13]

Hogy alaposan megtudhassuk, mi a keresztyén ember és hogyan áll a dolog azzal a szabadsággal, melyet Krisztus szerzett s adott neki, s amelyről Szent Pál annyit beszél: [14]

(1) Először is két tételt állítok fel:

1. A keresztyén ember mindeneknek szabados Ura és nincsen senkinek alája vetve.

2. A keresztyén ember mindeneknek készséges szolgája, és mindenkinek alá vagyon vetve.

E két tétel világosan olvasható Szt. Pálnál, I. Kor. 9, 19: "Én mindenkivel szemben szabad vagyok és mindenkinek szolgájává tettem magamat". Viszont Róm, 13. 8: "Senkinek semmivel ne tartozzatok, kivévén, hogy egymást szeressétek". A szeretet pedig szolgálatkész, és aláveti magát annak, amit szeret. Ugyanezt olvassuk Krisztusról is, Gal. 4, 4: "Az Isten a maga Fiát el-kibocsátotta, ki asszonytól született és a törvény alá vettetett".

(2) Hogy a szabadságra és szolgálatra vonatkozó e két ellentmondó tételt megérthessük, tudnunk kell, hogy minden egyes keresztyén embernek kétféle, ti. szellemi és

[13] Luther igen sok munkája – úgy, mint kortársaié is – homlokán viseli a "Jézus" nevet, amely szokás nem volt egyéb, mint jámbor kifejezése annak, hogy az író munkáját a Jézus nevében kezdi, s a Jézus segítségével óhajtja elvégezni. Tehát egyszerű suspirium az, egyetlen szóval, az Üdvözítő nevével kifejezve. Ezután nyomban a traktátus érdemi tárgyalásába fog.

[14] Különösen a rómaiakhoz és galatákhoz írott levelekben.

316

testi természete vagyon. Lelke szerint szellemi, új, benső embernek mondatik; teste és vére szerint pedig testi, ó, külső embernek mondatik. És e különbség alapján beszél az Írás róla egymással merőben ellenkező tételekben, olyanformán, amint a szabadságról és szolgálatról most mondtam.

(3) Ha vizsgálat alá vesszük a benső, szellemi embert, hogy meglássuk, mi szükséges oda, hogy valaki kegyes, szabad keresztyén ember legyen és annak mondassék: úgy nyilvánvaló, hogy nincs oly külső dolog, amely őt szabaddá, avagy kegyessé tehetné, bármi tegyen is az, hanem csakis az ő kegyessége és szabadsága; viszont az ő gonoszsága és szolgasága szintén nem testi, sem nem külső dolgon fordul meg. Hiszen mi haszna abból a léleknek, hogy a test szabad, ép és egészséges, hogy eszik és iszik és él, ahogy neki tetszik? S viszont, mi kára abból a léleknek, hogy a test fogoly, beteg és nyavalyás, hogy éhezik, szomjúhozik és szenved, bárha kelletlen is? Ezek a dolgok a lelket nem érintik, se szabaddá, se fogollyá, se kegyessé, se gonosszá nem teszik.

(4) Tehát a léleknek semmit sem használ, ha a test szent ruhákat ölt fel, miként azt a papok teszik és a lelkipásztorok; az sem, ha a templomokban és szent helyeken van; az sem, ha szent dolgokkal foglalkozik; az sem, ha test szerint imádkozik, böjtöl, búcsút jár, és hogyha test által és testben, bárha szüntelenül, mindenféle jócselekedeteket hajt végre. Kell, hogy legyen még valami egészen más, ami a léleknek kegyességet és szabadságot szerezzen és nyújtson. Mert mindezen fent említett dolgokat és cselekedeteket magában véve bírhatja és gyakorolhatja egy gonosz ember, egy színeskedő és képmutató is. Sőt ez úton-módon nincs nép, amely csupa képmutatóvá ne válnék. Viszont mit árt az a léleknek, ha a test közönséges ruhát visel, ha közönséges helyen időz, eszik, iszik, kénye-kedve szerint él, ha nem imádkozik és mellőzi mindama cselekedeteket, miket ama fent említett képmutatók űznek.

(5) Nincs más dolog sem égen, sem földön, a mely

317

a léleknek életet adna, amely őt kegyessé, szabaddá és keresztyénné tenné, csak egy: ti. a szent evangélium, Istennek Krisztusról szóló igéje, miként ő maga mondja, (János 11): "Én vagyok az élet és a feltámadás; aki hisz én bennem, él örökké" ; szintúgy (14): "Én vagyok az út, igazság és az élet"; szintúgy (Máté 4): "Az ember nem csupán kenyérrel él, hanem minden Isten szájából eredő igével". Jegyezze hát meg minden ember, hogy a lélek minden nélkül ellehet, csak Isten igéje nélkül nem, és hogy Isten igéjén kívül semmi sem segít őrajta. Míg ha Igéje, akkor mindene van; van az Igében eledele, öröme, békessége, világossága, igazságossága, igazsága, bölcsessége, szabadsága, van minden java fölös bőséggel. Így olvassuk a Zsoltárban, különösen a 118. Zsoltárban, [15] hogy a próféta semmi más után nem kiált, hanem csak az Isten igéje után. És az Írás szerint az Istennek legeslegnagyobb csapása és legeslegnagyobb haragja, amikor Igéjét vonja meg az emberektől; viszont nincs nagyobb kegyelme, mint mikor Igéjét közli, miként ezt a 106. Zsoltárban [16] olvas-

[15] A hely, amelyre Luther itt utal, a 119. Zsoltár (33. v.). Ő a 118. Zsoltárt a Vulgáta számozása alapján említi. A Vulgáta (a pápás egyház által elfogadott, s első alakjában még a IV. századból eredő latin bibliafordítás) pedig itt a Septuaginta (az Ószövetségnek még a Kr. e. I. századból való görög fordítása) számozását követi, amely a manapság használatos, s a mi magyar bibliafordításunkban is található zsoltárbeosztástól annyiban tér el, hogy az ezekben két külön ének gyanánt felvett 9. és 10. zsoltárt egynek veszi – s így a Vulgata 10. zsoltára tulajdonképpen a 11., és így tovább. Be kell vallanunk, hogy itt a Vulgátának van igaza. A mi zsoltárbeosztásunk ti. a tiberiási mazoretikus rabbiiskolából veszi eredetét, amely iskolát ott Jeruzsálemnek a rómaiak által történt végleges elpusztítása után a menekülő zsidók alapítottak, s mely főleg a Kr. u. VI. században fejtett ki az ószövetségi szövegkritika mezején nagy tevékenységét. Minthogy pedig a Septuaginta, de sőt a Vulgáta is, e mazoretikus szövegnél idő szerint régibb, annak a szövegbeosztását e mazoretikus szövegével szemben mindenesetre mérvadónak kell tartanunk. Luther tehát itt helyesen idéz.

[16] 107. Zsoltár (20 v.). Az idézett zsoltár számában mutatkozó eltérését előző jegyzetünk magyarázza meg.

318

suk: "Kibocsátotta igéjét, hogy segítsen rajtuk". Krisztus is egyedül azért jött e világra, hogy hirdesse az Istennek Igéjét. Ez az összes apostolok, püspökök, papok és az egész lelki rend kizárólagos hivatása és tiszte, bárha jelenleg, sajnos, nagyot változott a dolog.

(6) Ámde kérded: melyik hát az az Ige, amely ily nagy kegyelmet nyújt és hogyan éljek azzal? Felelet: semmi más, mint a Krisztusról való beszéd, úgy, amint az az evangéliumban foglaltatik, melyet olybá kell venned és amely olyan is, mintha Istenedet hallanád teveled beszélni, hogy minden te, életed és cselekedeted Isten előtt semmi, ellenkezőleg, hogy neked mindazzal, ami benned van, örökre el kell kárhoznod. Ha te ezt, amint tartozol, igazán hiszed, önmagad felett kétségbe kell esned és hinned, hogy igaz Hóseás mondása (13, 9): ťÓ, Izrael, nincs benned más, mint a te romlásod, egyedül nálam vagyon segítséged". Hogy pedig te magadból és magadtól, vagyis a te romlásodtól kiszabadulhass, odaállítja eléd az ő szerelmetes fiát, a Jézus Krisztust, és élő vigasztaló Igéje által értésedre adja, hogy rendíthetetlen hittel neki add át magadat, és belé vesd erős bizalmadat. Akkor ezen hitedért minden te bűneid megbocsáttatnak, minden romlásod véget ér, és te igazságos, igaz, boldog, kegyes léssz, és minden parancsolatot betöltesz, mindenektől szabad leszesz, amint Szent Pál mondja (Rém. 11, 17): "Az igaz keresztyén egyedül az ő hitéből él. És Róm. 10, 4: ťKrisztus az összes parancsolatok vége és teljessége azokra, akik hisznek".

(7) Annakokáért valójában minden keresztyénnek egyedül abban kellene foglalatosnak lennie, hogy az igét és Krisztust mélyen szívükbe véssék, ezt a hitet szüntelenül ápolják és erősítsék, mert semmi más foglalatosság sem tehet minket keresztyénekké, amint Krisztus (Ján. 6, 26, 29) a zsidóknak mondja, kik mikor kérdik, "mit cselekedjenek, hogy cselekedetük isteni legyen", Ő így felelt:

319

"Higgyetek abban, akit Isten küldött", akit Isten, az Atya egyedül rendelt avégre.

Azért az igaz hitnek fölötte igen bőséges gazdagsága vagyon Krisztusban, mert ő üdvöt nyújt, és minden kárhozatot elvesz. amint Márk (16, 16) mondja: "Aki hiszen és megkeresztelkedik, idvezül, aki nem hisz, elkárhozik". Azért Ézsaiás próféta (10. 22), ugyanezen hitnek gazdagságára gondolva, mondá: "Isten röviden végez a földön, és e rövid végzés mint özönvizet árasztja ki az igazságosságot" vagyis a hitet, amelyben minden parancsolat betöltése röviden benne vagyon; ez bőségesen megigazítja mindazokat, akik birtokában vannak, úgy, hogy semmi másra nem lesz szükségük. Hasonlóképpen mondja Szt. Pál (Róm. 10,10): "Az tesz igazzá és kegyessé, hogy szívből hiszünk".

(8) Úgy de hogyan lehetséges, hogy egyedül a hit tehet minket kegyesekké és részesíthet minden cselekedet nélkül oly bőséges gazdagságban, holott az Írásban annyi törvény, parancsolat, cselekedet, rend és mód van elénk írva. Itt pontosan meg kell jegyeznünk és komolyan megtartanunk, hogy egyedül a hit minden cselekedet nélkül tesz kegyessé, szabaddá és boldoggá, amint majd erről lejjebb még többet is hallunk.

És tudnunk kell, hogy az egész Szentírás tulajdonképp két Igéből áll s ezek: egyfelől a parancsolat vagy Isten törvénye, másfelől a jövendölés vagy Isten ígérete. A parancsolatok különféle jó cselekedeteket tanítanak és szabnak elénk, de ezzel azok még nincsenek ám végrehajtva. Utasítanak ugyan, de nem segítenek, megmondják, hogy mit kell tennünk, de erőt nem adnak hozzá. Azért csakis arra vannak rendelve, hogy az ember megismerje belőlük a jóra való tehetetlenségét, és megtanuljon önmaga felett kétségbe esni. És ezért mondatnak is ótestamentumnak és mind az ótestamentumba tartoznak. Miként ez a parancsolat: ťNe kívánj gonoszt" (Róm. 7, 7) bizonyítja, hogy mi mindnyájan bűnösök vagyunk, és egy ember sincs gonosz kívánság nélkül, tegye bár, amit csak akar; ebből tanulja

320

meg önmaga felett kétségbeesni, és máshol keresni segítséget, hogy gonosz kívánság nélkül való legyen és így a parancsolatot másvalaki által betöltse, amire magamagától képtelen. Ugyanígy mind a többi parancsolatok teljesítésére is képtelenek vagyunk.

(9) Ha már az ember a parancsolatokból a maga tehetetlenségét megismerte és átérezte, úgyhogy immár aggódni kezd azon, hogy hogyan tesz eleget a parancsolatnak, mert hát a parancsolatot teljesíteni kell, avagy neki el kell kárhoznia: akkor eléggé meg van önmaga előtt alázva és a porig lesújtva, nem talál magában semmit, ami által kegyessé lehetne. S éppen ekkor hangzik fel a másik Ige, az isteni ígéret és jövendölés, mondván: "Akarsz minden parancsolatot teljesíteni, akarsz gonosz kívánságaidtól és bűneidtől szabadulni, amint ezt a parancsolatok kényszerítve követelik: nohát, higgy a Krisztusban, akiben én neked minden kegyelmet, igazságosságot, békességet és szabadságot felajánlok; ha hiszesz, mindez a tied; ha nem hiszesz, nem a tied. Mert amire a sok, de semmi haszonnal nem járó parancsolat összes cselekedetei által képtelen vagy, azt hit által könnyen és hamar eléred. Mert rövidre fogva: a hitbe helyeztem mindent, hogy akinek hite van, mindene legyen és idvezüljön; akinek nincs, semmije se legyen."

Tehát Isten ígérete épp azt nyújtja, amit a parancsolatok követelnek, és teljességre viszi, amit a parancsolatok mondanak, hogy minden Istené legyen, a parancsolat és a teljesítés is. Egyedül ő parancsol, egyedül ő teljesít is. Azért az Isten ígéretei: az újtestamentum Igéje és az újtestamentumba is tartoznak.

(10) Márpedig Isten ezen és minden igéje szent, igaz, igazságos, békés, szabad és minden jókkal teljes. Azért aki igaz hittel csüng azokon, annak lelke oly teljesen és tisztára egyesül velük, hogy ez Ige összes erényei is a lélek sajátjává lesznek. És így a hit által a lélek Isten igéjétől szentté, igazságossá, igazzá, békéssé,

321

szabaddá és minden javakkal teljessé, Isten valóságos gyermekévé lészen; miként János (1, 11) mondja: "Megadta nekik, hogy mindnyájan Isten gyermekeivé legyenek, akik ti. az ő nevében hisznek".

Ebből könnyen megérthetjük‚ honnét van a hitnek ez a hatalma, és honnét van, hogy azzal egy jó cselekedet sem ér fel. Mert egy jó cselekedet sem fogódzik úgy bele az Isten Igéjébe, nem is hatolhat úgy a lélekbe, hanem egyedül az Ige és a hit uralkodik a lélekben. Amilyen az ige, olyan lesz általa a lélek is, mint a hogy a vas izzóvá lesz, akárcsak a tűz, ha egyesül a tűzzel. [*] Látnivaló tehát, hogy a keresztyénnek a hit teljesen elegendő, hogy neki cselekedetre semmi szüksége avégből, hogy kegyessé legyen. Ha pedig semmi szüksége a cselekedetre, akkor bizonnyal fel is van oldva minden parancsolattól és törvénytől. S ha fel van oldva, akkor bizonnyal szabad.

Ez a keresztyén szabadság, az egyetlen hit, melynek eredménye nem az, hogy tétlenkedjünk avagy gonoszt míveljünk, hanem hogy nincs szükségünk semmiféle cselekedetre avégből, hogy a kegyességet és üdvösséget elnyerjük, amiről alább még többet is mondunk.

(11) Továbbá a hittel úgy áll a dolog, hogy aki másnak hisz, azért hisz neki, mert őt kegyes, igaz embernek tartja, ami a legnagyobb tisztesség, mellyel ember embert illethet. Aminthogy a legnagyobb gyalázat, ha valakit hitvány, hazug, könnyelmű embernek tartunk. Hasonlatosképpen, ha a lélek Isten igéjében rendíthetetlenül hisz, akkor őt igaznak, jónak és igazságosnak tartja; ezzel őt a legnagyobb tisztességgel illeti, mellyel csak illetheti. Mert így megadja és meghagyja neki, ami őt jog szerint illeti, így tiszteli nevét és engedi, hogy tetszése szerint cselekedjék vele, mert nem kételkedik, hogy Ő igaz minden cselekedetében.

Viszont lehetetlen az Istent nagyobb tiszteletlenséggel illetni, mint ha nem hiszünk benne; ezzel a lélek őt haszontalan, hazug, könnyelmű Istennek mondja, és

[*] Az arisztotelészi szinten Luther korában még túl nem jutott fizika a tüzet anyagnak, őselemnek tekintette, és úgy képzelte, hogy a felhevített testekbe tűz áramlik bele. [NF]

323

amennyiben rajta áll, hogy őt az ily hitetlenséggel megtagadja, és szívében a maga saját felfogása alkotta bálványistent állít Isten ellenébe, mintha bizony nála a dologban többet s jobbat tudna. Ha aztán az Isten látja, hogy e lélek neki igazságot ád és hitével őt megtiszteli: viszont ő is a lelket kegyesnek és igaznak tartja, aminthogy ily hit által valóban kegyes és igaz is az. Mert, hogy az Istennek igazsággal és kegyességgel adózunk, az helyes és igazságos dolog, és igazzá és igazságossá tesz, minthogy igaz és helyes dolog, hogy megadjuk Istennek az igazságot, amit nem tesznek meg azok, akik nem hisznek, és mégis magukat sokféle jó cselekedettel terhelik és gyötrik.

(12) A hit nemcsak azt eszközli, hogy a lélek az isteni Igéhez hasonlóvá, minden kegyelemmel teljessé, szabaddá és boldoggá lesz, hanem egyszersmind a lelket Krisztussal, mint menyasszonyt a vőlegénnyel egyesíti. Ebből a házasságból származik, mint Szt. Pál (Efez. 5. 30) mondja, hogy Krisztus és a lélek egy testté lesznek; ekként mindkettőnek javai, szerencséje, szerencsétlensége és minden dolga közössé válik; hogy ami Krisztusé, az a hívő léleké is, s ami a léleké, az Krisztusnak is sajátjává leszen. Úgyde Krisztusé minden jó és az üdvösség, hát ezek a lélek sajátjai és viszont a léleké minden rossz és bűn, hát ezek meg Krisztus sajátjává lesznek.

Így immár egy boldogító csereviszony és verseny támadt. Minthogy Krisztus Isten és ember, aki soha nem vétkezett és kegyessége győzhetetlen, örök és mindenható, hát ő a hívő lélek bűnét jegygyűrűje, vagyis hitünk által önmagára veszi, mintha csak ő követte el volna azt, s ekként a bűnök benne szükségképpen elnyeletnek és megfojtatnak, mert az ő győzhetetlen igazsága minden bűnön diadalmaskodik. Így a lélek a maga bűneitől jegyajándéka, vagyis hite révén tiszta, mentes és szabad lesz, és vőlegényének, a Krisztusnak örök igazságával felékesített.

Hát nem boldogító közösség az, mikor a gazdag,

323

nemes, kegyes vőlegény, Krisztus, a szegény, megvetett rossz személyt házastársul veszi, és megmenti minden bajtól, felruházza minden jóval? Így már lehetetlen, hogy a bűn kárhoztassa őt: mert immár Krisztust terheli az, és őbenne elnyeletett. Így ő vőlegényében egy oly gazdag igazságossághoz jutott, amelynél fogva ismét megállhat minden bűnnel szemben, bárha ránehezednek is. Idevágólag mondja Pál (I. Korinth. 15, 57): "Istennek legyen hála és köszönet, aki nekünk olyan diadalmat adott a Krisztus Jézusban, amelyben a halál a bűnnel együtt elnyeletett".

* * *

(13) Ebből pedig megértheted, mely oknál fogva mondjuk egész méltán a hitről, hogy minden parancsolatot betölt, és minden egyéb cselekedet nélkül kegyessé tesz; hiszen immár nyilvánvaló, hogy egyedül a hit tölti be az első parancsolatot, amely így szól: tiszteld az egy Istent. [17] Ha merő jó cselekedet volnál tetőtől talpig, mégsem volnál kegyes, és mégsem adnád meg Istennek a köteles tiszteletet, és így a legeslegelső parancsolatot sem töltenéd be, mert Istent lehetetlen tisztelni, ha csak igazságot és minden jót nem tulajdonítunk neki; aminthogy igaz is. Ezt azonban semmiféle jó cselekedet nem teszi, hanem egyes-egyedül a szív hite.

Azért egyedül ez az ember igazságossága és minden parancsolat betöltése. Mert aki az első főparancsolatot betölti, az bizonnyal és könnyen betölt minden más parancsolatot; ámde a cselekedetek holt dolgok, Istent sem nem dicsőíthetik, bárha Isten tiszteletére történnek és végeztetnek is. Minket azonban itt nem a végrehajtott cselekedet érdekel, hanem maga a cselekvő és mester, aki Istent

[17] Luther eredeti német szövegében az idézet Így hangzik: "Un Sollst einen Gott ehren" (Du solt eine got ere.) A latinban pedig: "Unum deum coles".

324

tiszteli és cselekedeteket végez. Ez pedig semmi más, mint a szív hite; ez a kegyesség kútfeje és egész lényege; azért veszedelmesen homályos beszéd és tan az, amely szerint Isten parancsolatait cselekedetek által kell betöltenünk, holott a betöltésnek az összes cselekedeteket megelőzőleg hit által kell megtörténnie; a cselekedetek a betöltés után következnek, amint majd meglátjuk.

(14) Továbbá, hogy megérthessük, mink van nekünk a Krisztusban, és mily nagy jó az igaz hit, tudnunk kell, hogy az ótestamentum előtti s alatti időben Isten a maga számára szemelt ki és tartott fenn emberekből és állatokból minden első hímnemű szülöttet. És ez az elsőszülött kedves vala, és azt az összes többi gyermekek fölött két nagy kiváltság illette meg, ti. az uraság vagy királyság, és a papság (I. Móz. 49, 3), ami annyit jelentett, hogy az elsőszülött fiú uralkodott összes többi testvérei felett, és pap vagy pápa volt Isten színe előtt. De ez csak példázat Jézus Krisztusról, mert valójában ő az Istennek, az Atyának szűz Máriától való amaz első finemű szülöttje; azért ő a király és pap, csakhogy lelki értelemben, mivelhogy az ő szelleme nem földi, hanem lelki javakból áll, amilyenek az igazság, bölcsesség, békesség, öröm, üdvösség stb. Ezzel azonban a múló javak nincsenek kizárva, mert neki mindenek alája vannak vetve égen, földön és pokolban (8. Zsolt. 7.) bárha őt mi nem is látjuk, – aminek egyébként oka, hogy ő lelkileg, láthatatlanul uralkodik.

Következőleg az ő papsága sem külső mozdulatokban és ruhákban nyilvánul, mint ezt az embereknél látjuk, hanem lélekben; láthatatlanul nyilvánul, olyanformán, hogy ő Isten színe előtt szünetlenül képviseli övéit, és önmagát áldozta fel érettük, és mindazt megteszi, ami egy kegyes pap kötelessége. "Ő könyörög érettünk", mint Szt. Pál (Róm. 8, 34) mondja; és tanít minket bensőleg a szívben. E kettő a pap sajátképi tiszte; mert ilyformán könyörögnek és tanítanak a közönséges, emberi, ideigvaló papok is.

(15) Amint immár Krisztus birtoka az elsőszülöttség a maga tisztességével és méltóságával, ugyanúgy közli is ő azt minden híveivel, hogy a hitnél fogva vele együtt azok is mind királyok és papok legyenek, amint Szt. Péter (I. Pét. 2, 9) mondja: ťTi papi királyság és királyi papság vagytok". És ez úgy történik meg, hogy a keresztyén ember hit által minden dolog fölé oly fenséges magasságba emelkedik, hogy lelkileg mindeneknek urává lesz, mivelhogy üdvösségének semmi sem árthat; sőt neki minden kell, hogy hódoljon és üdvösségét szolgálja, amint Szt. Pál (Rém. 8, 28) tanítja: "A kiválasztottaknak mindenek javukra szolgálnak", akár élet, akár halál, akár bűn, akár erény, akár jó, akár rossz vagy bármi legyen neve. Hasonlóképp (I. Kor. 3, 22): "Minden tiétek, akár élet, akár halál, akár jelenvaló, akár jövendő" stb.

Ezt azonban nem úgy kell érteni, mintha mi testiképpen a birtoklás vagy használat szempontjából minden dolognak urai volnánk, miként az emberek a földön; mert hiszen testileg nekünk is meg kell halnunk és a halált sem kerülheti ki senki; és sok más egyebet is el kell szenvednünk, miként ezt Krisztusnál és az ő szentjeinél látjuk; hanem lelki uraság az, a mely itt a testi korlátoltság körében hatalmát megnyilatkoztatja, vagyis: én mindent lelkem javára használhatok fel olyanformán, hogy még a halál és szenvedés is kell, hogy nekem szolgáljon és üdvösségemre váljék. Abban van a mi igen fenséges, tiszta méltóságunk és igazi mindenható uraságunk, lelki királyságunk, hogy nincs jó avagy rossz dolog, ami nekem javamra ne válnék, ha hiszek, és hogy nekem semmire sincsen szükségem; ellenkezőleg: az én hitem nekem mindenekre elégséges. Íme ily drága jó a keresztyén ember szabadsága és hatalma.

(16) Ezenfelül mi papok vagyunk; s ez még sokkal több, mint a mi királyságunk, mert papságunk tesz minket méltókká arra, hogy Isten elé lépjünk és másokért könyörögjünk; mert Isten elé állni és könyörögni, ez kizárólagos papi jog. Úgy vásárolt meg minket Krisztus, hogy mi lelkileg egymás elé állhatunk és könyöröghetünk, mint ahogy a

326

pap testileg a nép elé áll és könyörög. Aki azonban Krisztusban nem hisz, annak semmi sem válik javára, annak minden dolog botránkozására vagyon. Még imádsága sem kedves, nem is hat fel az égbe.

Ki foghatja hát fel a keresztyén ember tisztességét és fenségét? Királysága által mindeneknek ura; papsága által Isten hatalmának birtokosa. Mert Isten megcselekszi, amit ő kér és akar, amint írva vagyon (145. Zsolt. 10-ben): "Isten megcselekszi azok akaratját, akik őt félik, és meghallgatja imádságukat". És e tisztességhez egyes-egyedül a hit által jut, és semmiféle cselekedet által sem. Ebből világosan láthatjuk, hogy a keresztyén ember valóban minden dologtól és minden dolog felett szabad, hogy néki semmiféle jó cselekedetre sincs szüksége avégből, hogy kegyes és boldog legyen; hanem a hit biztosítja mindezt számára fölösen. És ha botor ésszel azt vélné, hogy jó cselekedetek által leszen kegyes, szabad, boldog avagy keresztyén, úgy elveszíti a hitet mindennel egyetemben; akárcsak ama bizonyos kutya, amelyik egy darab húst vitt a szájában és a vízben levő árnyék után kapott, s ekként a hús és árnyék is odalett.

(17) Kérded, mi a különbség hát a keresztyénségben a papok és laikusok közt, hogyha mi mindnyájan papok vagyunk? Feleletem: E szócskával; pap, lelkész, nagy visszaélést követtek el, amennyiben a néptől elvették és egy kis csoportra ruházták, arra, amit ma is úgy hívnak, hogy lelki rend. Hát a Szentírás más különbséget nem ismer, mint hogy a tudós és felavatott egyéneket szolgáknak és sáfároknak (ministri, servi, oeconomi) nevezi, akiknek az a hivatásuk, hogy a Krisztust, a hitet és a keresztyén szabadságot prédikálják. Mert hát, bár mi mindnyájan egyformán papok vagyunk, mégsem szolgálhatunk, sáfárkodhatunk és prédikálhatunk mindnyájan. Ezt mondja Szt. Pál (I. Kor. 4, 1): "Ember úgy gondolkodjék rólunk, mint a Krisztus szolgái és az evangélium sáfárai felől". Csak az a baj, hogy a sáfárságból afféle világi, külső, pompázó, félelmetes uraság és hatalom lett, hogy még az igazi világi hatalom sem mérkőzhetik vele; mintha bizony a laikusok valami más volnának s nem keresztyén nép. Ezzel aztán odalett a keresztyén kegyelem, szabadság, hit egész jelentősége, oda minden, amit Krisztustól nyertünk, sőt Krisztus maga is; s egyszersmind ahelyett nyakunkba szakadt a sok emberi tétel és cselekedet, s merőben szolgákká, a föld legsilányabb teremtményeivé lettünk.

(18) Mindebből pedig az a tanulság, hogy nem elég Krisztus életét és tetteit csak úgy világba, mint valami históriát és krónikát prédikálni, nem is szólva arról, amikor őróla egészen hallgatunk, és amellett az egész papi jogot és más emberi tételeket és tanokat varrunk a népnek nyakába.

Olyanok is sokan vannak, akik Krisztust úgy hirdetik s úgy olvasnak róla, hogy egyetlen céljuk szánakozást kelteni felette s ellenszenvet a zsidókkal szemben, avagy más hasonló gyermekes dolgot művelni. Ám a Krisztust nem így kell hirdetni, hanem csak úgy, hogy bennem és benned hitet költsön az, s e hit bennünk meg is maradjon. Ily hit pedig úgy támad és marad meg, ha megmondják nekem, miért jött a Krisztus, hogy kell azzal élni és azt élvezni, amit ő nekem hozott és adott. Ez ismét úgy történik, ha alaposan megmagyarázzák a keresztyén szabadságot, amelyet mi neki köszönhetünk, és hogy mi mint királyok és papok, milyen értelemben vagyunk minden dolgoknak urai. Hogy mindaz, amit cselekszünk, Isten színe előtt kedves legyen és meghallgatásra találjon, mint eddig mondottam.

Mert ha a szív így hallgatja Krisztust, lehetetlen, hogy meg ne vidámuljon, legmélyén meg ne vigasztalódjék és a Krisztust megkedvelve, újra meg ne szeresse. Ezt a törvénnyel és cselekedetekkel soha el nem érjük. S van-e, ki az ily szívnek ártalmára, avagy félelmére lehetne? Ha oda a bűn és halál, ha hiszi, hogy a Krisztus kegyessége az övé, és a saját bűne többé már nem övé, hanem Krisztusé; úgy okvetlen tágít a bűn Krisztus kegyessége elől a hit-

328

ben, mint fentebb mondottuk. És megtanul a hívő az apostollal együtt a bűnnel és halállal dacolni, mondván: "Pokol, hol a te diadalmad? Halál, hol a te fullánkod? A te fullánkod a bűn. De hála és köszönet Istennek, aki nekünk diadalmat adott a Jézus Krisztus, a mi Urunk által; és a halál elnyeletett a diadalomig". stb. (1 Kor. 15, 56, 57).

* * *

(19) Legyen elég a benső emberről, az ő szabadságáról és igazságosságáról, a melynek se törvényre, se cselekedetre semmi szüksége, sőt amelynek mindez kárára van, ha akad valaki, aki elbizakodva ezáltal akar szert tenni a megigazításra.

Most térjünk át a másik részre, a külső emberre. Itt meg akarunk felelni mindazoknak, akik az imént mondottakon megbotránkozva így szólnak: "No hát, ha a hit minden, s magában elégséges arra, hogy minket kegyesekké tegyen, mire valók akkor a jó cselekedetek? Hiszen akkor el is lehetünk nélkülük!" Nem úgy, édes atyámfia! Igazad volna, ha te merőben benső ember és egészen lelki és benső lény volnál: ámde arról szó se lehet az utolsó napig. Úgy van és úgy is marad, hogy a földön csak kezdjük és folytatjuk azt, ami a másvilágon éri el a tökéletességet. Azért beszél az apostol "primitia Spiritus"-ról, vagyis "a lélek zsengéjéről". (Róm. 8, 25.) Ezért is ide vág az, amit fentebb mondtunk: a keresztény ember mindeneknek kész szolgája és alattvalója; ami annyit tesz, hogy amennyiben szabad vagy, semmit sem kell tenned; amennyiben azonban szolga vagy, sokfélét kell tenned. Hogyan, miként? – mindjárt meglátjuk.

(20) Bár az ember belsőleg, lélek szerint a hit által elégségesen meg van igazítva, és bír mindent, amit bírnia kell, kivévén, hogy a hitének és elégségének folyton növekednie kell egész a más életig: mégis, itt e földön, testi életében kötelessége, hogy saját teste felett uralkodjék és

329

embertársaival együtt éljen. Ezzel függenek össze immár a cselekedetek; itt már nem renyhélkedhetik, itt bizony a testet böjttel, virrasztással, munkával és mindenféle mérsékletes figyelemmel fékeznie és edzenie kell, hogy az a benső ember a hit és engedelmesség szolgálatába álljon, hogy ne akadályozza, sem ellene ne szegüljön, mint szokása, hogyha féken nem tartják. Mert a benső ember Istennel egyesüle, minden gyönyörűségét abban találja, hogy Krisztusért, aki érette annyi jót tett, ő is viszontszolgálja az Istent ingyen való szabad szeretetből; ámde a testben egy más, ellenszegülő akaratra talál, amely (ami neki kedves) a világot szeretné szolgálni, és ahhoz ragaszkodik. Hát a hit ez nem tűrheti, azért hévvel reáveti magát, hogy őt megfékezze és útjába álljon, amint Szt. Pál (Róm. 7, 22, 23) mondja: "Gyönyörködöm Isten törvényében az én benső emberem szerint; de látok testemben egy más törvényt, amely engem rabul ád a bűnnek fogságába". Szintúgy (I. Kor. 9, 27): "Megsanyargatom testemet és rabságra vetem, nehogy míg másoknak hirdetem az igét, magam előtt megvetetté váljak". S viszont (Gal. 5, 24): "Mindazok, akik a Krisztuséi, megfeszítik a testet a maga gonosz kívánságaival egyetemben".

(2) Ámde ezeket a cselekedeteket nem azzal a gondolattal kell végrehajtanunk, mintha általuk Isten előtt kegyesekké lennénk, mert ezt a hamis felfogást a hit meg nem tűri, kizárólag ő maga lévén kegyesség Isten előtt, hanem csak abban a meggyőződésben, hogy ekként leszen a test engedelmes, és ekként megtisztul minden ő gonosz kívánságaitól, és hogy a gonosz kívánságokat csak azért kísérjük szemmel, hogy azokat kipusztítsuk. Mert minthogy a lélek a hit által tiszta és Istent szereti, örömmel azon van, hogy körülötte is minden tiszta legyen, elsősorban a saját teste; és hogy vele együtt ki-ki Istent szeresse és dicsérje. Innét, hogy az ember saját teste miatt nem renyhélkedhetik, és hogy sok jó cselekedetet hajt végre, hogy azt kényszerítse; és a cselekedetek mégsem az igazi jó, a-

330

mely minket Isten előtt kegyesekké és igazakká tenne, hanem végezzük azokat ingyen szabad szeretetből, hogy Istennek tessünk; nem akarunk mi azokkal mást, nem is vesszük számba azokat másként, mint hogy az Istennek így tetszik; az ő akaratára örömest tesszük a legeslegjobbat.

Ebből tehát ki-ki véleményt formálhat s eligazodhatik a test sanyargatására vonatkozólag; mert böjtölünk, virrasztunk, dolgozunk annyit, amennyit a test érdekében szükségesnek látunk, hogy önkényét megtörjük. Mások azonban, akik azt hiszik, hogy a cselekedetek által kegyesekké lesznek, ügyet se vetnek az önfegyelmezésre, hanem csak a cselekedetekre néznek, és hiszik, hogy ha azokból sokat és nagyot végeznek, már ez elég, jót tettek és kegyesek; olykor agyongyötrik magukat, s ráadásul testüket is tönkreteszik. A keresztyén hitnek és életnek dolga szempontjából bizony nagy ostobaság és tudatlanság, mikor hit nélkül, cselekedetek által akarnak kegyesekké lenni és idvezülni.

(22) Hogy néhány példával világosítsuk meg a dolgot: a keresztyén ember cselekedeteit, aki hit által és tisztán Isten ingyen való kegyelméből igazíttatott meg és idvezült, nem szabad másként felfognunk, hanem csak mint amilyenek Ádám és Éva cselekedetei voltak a paradicsomban. Erről (I. Móz. 2, 12) meg vagyon írva: hogy "Isten a teremtett embert a paradicsomba helyezte, hogy művelje és őrizze azt".

Nos hát Ádám Isten előtt kegyes és bűn nélkül való volt, hogy ne legyen szüksége a maga munkája és vigyázása által kegyessé és igazzá lenni; ámde hogy ne renyhélkedjék, dolgot adott neki az Isten, ültetnie, művelnie és őriznie kellett a paradicsomot. Mindez merő szabad cselekedet lett volna, amit semmi másért nem végezett, csak hogy az Istennek tessék és nem hogy amit már bírt vala, elnyerje azáltal a kegyességet; ami természetesen velünk mindnyájunkkal is velünk született volna.

Így a hívő embernek, aki hite által ismét a paradi-

331

csomba helyeztetett és újra teremtetett, miután nincs szüksége semmi cselekedetre, hogy kegyessé legyen, hanem hogy ne renyhélkedjék és teste dolgozzék és megőriztessék: azért hagyatott meg neki, hogy ily szabad cselekedeteket végezzen egyedül az Isten tetszésére.

Hasonlatosképpen a felszentelt püspököt, mikor templomot szentel, bérmál vagy tisztének egyéb dolgát végzi, e cselekedetek nem teszik püspökké, sőt ha előbb nem szentelték volna fel püspökké, e cselekedetek egyike sem érne semmit, és tisztára bolondság volna. Így az a keresztyén, aki hit által felszenteltetve jó cselekedeteket mível, ezek által nem lesz jobbá, avagy inkább felszenteltté (ezt semmi más, csak a hit növekvése cselekszi), keresztyénné; sőt ha előbb nem hitt volna és keresztyén nem lett volna, minden ő cselekedetei semmit sem érnének, hanem merő bolondos, büntetésre méltó, kárhozatos bűnök volnának.

(23) Annakokáért igaz e két mondás: Jó, kegyes cselekedetek sohasem tesznek senkit jó, kegyes emberré; hanem a jó, kegyes ember jó, kegyes cselekedeteket mível. Gonosz cselekedetek sohasem tesznek senkit gonosz emberré, hanem a gonosz ember gonosz cselekedeteket mível. Úgy, hogy mindenesetre elébb a személynek kell jónak és kegyesnek lenni minden jó cselekedetet megelőzőleg, akkor aztán a kegyes és jó személytől jó cselekedetek származnak. Amint Krisztus mondja (Mát. 7, 18): "A rossz fa nem terem jó gyümölcsöt. A jó fa nem terem rossz gyümölcsöt". S az is világos, hogy nem a gyümölcs tartja a fát; a fák sem nőnek a gyümölcsön: hanem megfordítva, a fa tartja a gyümölcsöt, és a gyümölcs nő a fán. Valamint hát fának elébb kell lenni, mint gyümölcsnek; és a gyümölcs nem teszi a fát se jóvá, se rosszá, hanem a fától függ a gyümölcs minősége: azonképpen az embernek is a maga személye szerint elébb kegyesnek vagy gonosznak kell lennie, mielőtt jó vagy rossz cselekedeteket mívelhetne; és az ő cselekedetei nem teszik őt jóvá avagy rosszá, hanem ő követ el jó avagy rossz cselekedeteket.

332

Valami hasonlatos dolgot észlelhetünk a különféle mesterségeknél is. Egy jó avagy rossz ház nem tesz senkit jó avagy rossz építőmesterré, hanem igenis a jó vagy rossz építőmester jó vagy rossz házat csinál. Nem a mű teszi a mestert, hanem: amilyen a mester, olyan a munkája is. Így vagyunk az ember cselekedeteivel is; aszerint, amint hívő vagy hitetlen az ember, lesznek cselekedetei is jók vagy rosszak. És nem megfordítva, amilyenek cselekedetei, aszerint lesz ő maga is kegyes avagy hívő. A cselekedetek, amint hívőkké, úgy kegyesekké sem tesznek minket. Hanem igenis a hit, amint kegyessé tészen, úgy cselekedetekre is indít.

A cselekedetek tehát senkit sem tesznek kegyessé és az embernek kell elébb kegyesnek lenni, mielőtt működik. Azért nyilvánvaló, hogy egyes-egyedül a hit, merő kegyelemből, Krisztus és az ő igéje által, teszi elégségesképpen kegyessé és boldoggá az embert, és hogy a keresztyénnek, az üdvösség végett semmi cselekedetre, parancsolatra nincs szüksége: hanem szabad ő minden parancsolattal szemben; és merő szabadságból, ingyen cselekszi mindazt, amit tesz. Hasznát avagy üdvösségét éppen nem keresi azzal; mert őt kielégítette és idvezítette hite és Isten kegyelme; hanem csakis azért végez jó cselekedeteket, hogy Istennek tessék.

(24) Viszont annak, akinek hite nincs, egy jó cselekedet sem lendít kegyességén avagy üdvösségén. Ámde másrészt egy rossz cselekedet sem teszi őt rosszá avagy kárhozottá; hanem a hitetlenség, amely a személyt, mint a fát rosszá teszi, az cselekszik gonosz és kárhozatos cselekedeteket. Azért ha valaki kegyessé avagy gonosszá leszen, nem a cselekedeteken kezdi, hanem a hiten és hitetlenségen, mint a bölcs (Sir. 10, 14, 15) mondja: "Minden bűn kezdete, hogy Istentől elhajlunk és benne nem bízunk". Azt tanítja Krisztus is, hogy ne a cselekedeteken kezdjük, mondván (Mát. 12, 33): "Vagy tegyétek a fát jóvá és gyümölcse is jó; vagy tegyétek a fát rosszá és gyümölcse is rossz lesz", mintha csak mondaná: aki jó gyümölcsöt akar, elébb a fán kezdje, azaz jót ültessen.

Tehát aki jó cselekedeteket akar mívelni, nem szükség, hogy a cselekedeteken kezdje, hanem a személyen, akinek cselekednie kell. Ámde a személy senkit sem tesz jóvá, hanem egyedül a hit; és senkit sem tesz rosszá, hanem egyedül a hitetlenség. Igaz ugyan, hogy a cselekedetek kegyessé vagy gonosszá tesznek az emberek előtt, vagyis külsőképpen megmutatják, ki a kegyes avagy gonosz, amint Krisztus mondja (Mát. 7, 20): "Az ő gyümölcseikről ismeritek meg őket". De ez mind csak a külső látszat, ami sokakat megtéveszt, akik leírják és tanítják, hogyan kell jó cselekedeteket mívelni és kegyessé lenni, mert hát ők a hitre éppenséggel nem gondolnak – s így esik meg aztán, hogy egyik vak a másikat vezeti, gyötrik magukat a cselekedetek sokával és igazán kegyesekké mégsem lesznek soha. Ezekről mondja Szt. Pál (II. Tim. 3, 5): "Ők a kegyességnek csak külső színét mutatják, de annak erejét megtagadják"; örökké tanulnak, de az igazságnak ismerésére még sem jutnak el soha.

Aki tehát nem akar e vakokkal együtt tévelyegni, a cselekedeteknél, a cselekedetek parancsolatánál vagy tanánál tovább nézzen. Vizsgálja meg minden előtt, hogy a személy miként lesz kegyessé. Az pedig nem a parancsolat vagy cselekedet, hanem Isten igéje (vagyis az ő kegyelem-ígérete) és a hit által lesz kegyes és boldog; az éppen az ő isteni dicsősége, hogy minket nem a mi cselekedeteink, hanem a maga kegyelmes igéje által ingyen, merő irgalmasságból üdvözít.

(25) Mindebből könnyen megérthetjük, hogy a jó cselekedetek mennyiben állhatnak meg és mennyiben vetendők el, és hogyan kell mindazon tanokat értelmezni, melyek a jó cselekedetekről szólnak. Mert ha az a hamis gondolat és visszás nézet fűződik hozzájuk, hogy mi a cselekedetek által leszünk kegyesekké és boldogokká, akkor már helytelenek és egészen elvetendők; mert igazol-

334

hatatlanok és meggyalázzák Istennek kegyelmét, amely egyedül hit által tesz kegyesekké és igazakká, amire a cselekedetek képtelenek – és mégis erre vállalkoznak, és ezzel a kegyelem dolgába és dicsőségébe avatkoznak.

Azért elvetjük a jó cselekedeteket: nem maguk miatt, hanem ama gonosz pótlék és hamis visszás nézet miatt, melynél fogva elegendőnek tartják, ha azok csak jóknak látszanak, bárha magukban véve nem jók is, s mivel magukat csalják és mindenkit; mint a ragadozó farkasok a báránybőrben.

De ez a gonosz pótlék és visszás nézet a cselekedetek dolgában legyőzhetetlen ott, hol a hit hiányzik. Szükségképp megvan az a műkegyességben, míg nem jő a hit és kiirtja. A természet magamagától ki nem űzi azt, sőt fel sem ismeri; ellenkezőleg: drága, üdvösséges dolognak tartja: s ez az oka, hogy oly sokakat téveszt meg.

Annakokáért, bárha jó dolog bűnbánatról, gyónásról, elégtételről írni és prédikálni; ha tovább, egész a hitig nem jutunk, bizonyára csupa ördögi, csábító tan az. Nem csak az egyiket kell prédikálni, hanem Istennek mind a két igéjét. A törvényt hirdetni kell, hogy a bűnösöket megfélemlítsük és az ő bűneiket feltárjuk, hogy megbánják azokat és megtérjenek. De itt nem szabad megállni; a másik igét, a kegyelem ígéretét is hirdetni kell, mint amely nélkül a parancsolat, bűnbánat és minden más hiábavaló. Vannak ugyan még prédikátorok, akik bűnbánatot és kegyelmet hirdetnek: de nem ecsetelik úgy a parancsolatot és az Isten ígéretét, hogy megtanulnók, honnan és miként keletkezik a bűnbánat és kegyelem. Mert a bűnbánat a parancsolatokból származik; a hit az Isten ígéretéből: és így azt az embert, akit az isteni parancsolatoktól való félelem lesújtott és önismeretre ébresztett, az isteni ígéretbe vetett hit megigazítja és felemeli.

(26) Ennyit a cselekedetekről általában, tekintve azoknak különösen a keresztyén ember saját testéhez való viszonyát.

335

Szóljunk most azon különféle cselekedetekről, amiket más emberek iránt kell gyakorolnunk. Mert az ember nem egymagában, nem csupán a maga testében él, hanem együtt él más emberekkel a Földön. El sem is lehet hát ezek iránt való cselekedetek nélkül, hiszen mégiscsak kell velük beszélnie és érintkeznie, bárha neki ama cselekedetekre a saját kegyessége és üdvössége szempontjából semmi szüksége sincs. Azért e cselekedeteknél minden törekvésünknek szabadon és csakis arra kell irányulnia, hogy más embertársainknak általuk szolgáljunk és javukat munkáljuk, semmi másra nem tekintvén, csakis amire másoknak szükségük vagyon. Mert ebben áll az igaz keresztyén élet, és itt a hit jókedvvel és szeretettel lát dolgához, amint Szt. Pál a galatáknak mondja (Gal. 5, 6). Úgyszintén a filippibelieknek, midőn megoktatta őket, hogy a Krisztusban való hit teljes kegyelem és elégség nekik, azután ezt köti lelkükre, mondván (2, 1): "Ha van intés a Krisztusban, ha van szava a szeretetnek, ha van közössége a léleknek, ha teljessé akarjátok tenni az én örömömet, úgy hasson át titeket egyazon érzület, egyazon egymás iránt való szeretet, és szolgáljátok egymást, és senki se nézze a maga hasznát, hanem ki-ki a másét is, és azt, amire a másiknak szüksége vagyon".

Íme, itt Pál a keresztyén életet egész világosan úgy állítja elénk, mint amelynek minden cselekedete kell, hogy a felebarát javát célozza, mert magára nézve kinek-kinek elegendő a saját hite, és minden más cselekedet és az egész élet csak arra való, hogy általa felebarátunknak szabad szeretetből szolgáljunk. E végből utal Krisztus példájára, mondván, (Fil. 2, 6, 7): "Ugyanazon érzület legyen bennetek, amely a Jézus Krisztusban is, aki bárha Isten alakjában vala" és maga magának elégsége vala, és életére, működésére és szenvedésére neki a végből, hogy az által kegyes és boldog legyen, semmi szüksége sem vala, "mégis mindenektől megüresítette magát, és szolgaalakot öltött fel," mindent megtett és elszenvedett, nem tekintve

336

másra, csak ami javunkra; és így, bárha szabad vala, mégis miérettünk szolgává lett.

(27) Tehát a keresztyén embernek, miként Krisztusnak, az ő fejének, meg kell teljesednie és be kell érnie a maga hitével, azt folyton növelnie, mint amelyben élete, kegyessége és üdvössége vagyon, amely neki mindazt megadja, amije Krisztusnak és Istennek van, miként fentebb mondtuk. Szt. Pál is mondja (Gal. 2,19): "Amely életet még a testben élek, azt is a Krisztusban, az Isten Fiában való hitben élem". És bár már ő egészen szabad, önként ismét szolgává kell magát tennie, felebarátjának segítenie, vele élnie és bánnia, amiként Isten Krisztus által ővele bánt. És ezt mind ingyen, semmi mást nem keresve, mint Isten tetszését, ilyenformán gondolkodván: "Íme, az én Istenem engem, méltatlan és elkárhozott embert, minden én érdemem nélkül, ingyen való kegyelméből megajándékozott Krisztus által és Krisztusban minden kegyesség és üdvösség teljes gazdagságával, úgyhogy immár semmi másra nincs szükségem, mint hogy higgyem, hogy ez így van. No hát, ennek az én jó Atyámnak, aki engem fölös jókkal ígyen elhalmozott, megteszek én is önként, szabadon és ingyen mindent, ami neki tetszik, és leszek felebarátaim iránt én is keresztyén, amint Krisztus irántam lett, és nem teszek egyebet, csak amiről tudom, hogy nekik szükséges, hasznos és üdvösséges; hiszen nekem hitem által Krisztusban mindenem megvan bőséggel."

Íme, így születik a hitből az Isten iránt való szeretet, és a szeretetből a szabad, szolgálatkész, vidám élet, amely ingyen munkálja a felebarát javát. Mert amiként egyik-másik embertársunk ínséget lát és ránk szorul, ugyanúgy valánk mi is Isten előtt ínségben, és úgy szorultunk rá az ő kegyelmére. Azért amint Isten Krisztus által ingyen segített rajtunk, úgy kell nekünk is és ennek cselekedései által felebarátainkon segítenünk. Tehát láthatjuk, mily dicső egy élet a keresztyén élet, csak az a sajnálatos, hogy ma már az egész világon nemcsak hogy

337

pusztulóban van, hanem már nem is ismerik, sőt nem is hirdetik.

(28) Úgy olvassuk (Luk. 2, 22), hogy szűz Mária‚ templomba ment hat hét elmúltával, és a törvény szerint, miként más anyák, ő is megtisztult, holott oly értelemben, mint azok, nem volt tisztátalan, sem a tisztulásra kötelezett, erre szüksége sem vala. De megtette szabad szeretetből, hogy a többi anyákat meg ne vesse, hanem velük közösséget tartson. Hasonlóképp Szt. Pál Timóteust körülmetéltette, nem mintha az szükséges lett volna, hanem, hogy a gyenge hitű zsidóknak okot ne szolgáltasson balvélekedésre; míg ellenben Titust nem engedte körülmetélni csak azért, mert ki akarták erőszakolni, hogy körülmetéltessék, azt tartván, hogy szükséges ez az üdvösségre. És Krisztus (Mát. 17, 24), mikor tanítványaitól az adógarast követelték, megkérdezte Pétert, hogy vajon a királyfiak mentesek-e az adófizetéstől. És bár Szt. Péter igennel felelt, ő mégis odaküldte őt a tengerhez, mondván: "Hogy meg ne botránkoztassuk őket, eredj; vedd az első halat, amelyet fogsz és szájában találsz egy fillért, azt add oda érettem és magadért". Ezt a dolgot igen szépen világosítja meg eme példa, amennyiben Krisztus magát és övéit szabad királyfiaknak mondja, akik semmire sincsenek kötelezve – és mégis készségesen enged, szolgál és megadja az adót. Hát amennyire szüksége vala Krisztusnak e cselekedetre, és amennyiben előmozdította az ő kegyessége és üdvössége dolgát, annyiban szükségesek minden ő s az ő híveinek többi cselekedetei is az üdvösségre; ezek mind mások hasznát és javát célzó szabad szolgálattételek. Így kellene minden papi, kolostori és alapítványi cselekedeteket is végezni, hogy másoknak javát munkálják és a maguk testét féken tartsák, hogy így másoknak, akiknek szintén szükségük van arra, hogy testüket fegyelmezzék, példát mutassanak hasonló cselekedetre. De mindenkor ügyelni kell arra, hogy el ne hitessük magunkkal, hogy ezáltal kegyessé és boldoggá leszünk, mert ezt egyedül

338

a hit eszközölheti. Ilyenformán rendeli Szt. Pál (Róm. 13, 33 és Tit. 3, 1), hogy a világi felsőségnek engedelmeskednünk és szolgálnunk kell, nem mintha ezáltal kegyesekké lehetnénk, hanem, hogy másoknak és a felsőségnek szabadon szolgáljunk, és akaratuk szerint járjunk szeretetből és szabadságból. Aki immár ezt fel tudja fogni, az könnyen eligazodhatik a pápa, püspökök, kolostorok, alapítványok, fejedelmek és urak ezer meg ezer parancsolatai iránt, amiket egyik-másik eszeveszett főpap úgy hajszol, mintha azok az üdvösségre szükségesek volnának, és amiket, bárha helytelenül, az egyház parancsolatainak minősít. Mert a szabad keresztyén így gondolkodik: böjtölök, imádkozom, ezt meg azt megteszem, amint parancsolva van, nem mert szükségem van rá, vagy hogy általa kegyes és boldog legyek, hanem mert a pápának, püspöknek, a gyülekezetnek vagy felebarátomnak, uraknak kedvében akarok járni, példát adni, szolgálatot tenni és szenvedni, amint Krisztus is sokkal nagyobb dolgokat tett az én kedvemre, és szenvedett, noha arra neki még kevesebb szüksége volt. És bár a zsarnokok jogtalanságot követnek el, mikor ilyesmit követelnek, mindegy, nekem nem árt az, mert nincs Isten ellenére.

(29) Ebből ki-ki biztos ítéletet formálhat és különbséget tehet minden cselekedetet és parancsolatot illetőleg, és a tekintetben is, hogy kik a vak és eszeveszett, avagy a józan felfogású és igaz főpapok. Mert amely cselekedetnek nem az a célja, hogy másnak szolgáljon, avagy hogy a saját akaratát megtagadja, amennyiben ti. nem Isten ellen való cselekedetről van szó, úgy az nem igazi keresztyén cselekedet. Innét az én aggodalmam, hogy kevés alapítvány, egyház, kolostor, oltár, mise, végrendelet keresztyéni, ehhez járulnak különösen a böjt és némely szentekhez intézett imák. Mert attól tartok, hogy mind ebben ki-ki csak a maga hasznát keresi, vélvén, hogy az által bűneiért eleget téve idvezül; ez a felfogás tisztán a hitre és keresztyén szabadságra vonatkozó tudatlanságból ered; és némely vak főpap a népet ide tereli, és ezt az eljárást magasztalja, bűnváltóval kérkedik és a hitről sohasem beszél. Én azonban azt tanácslom neked, hogy, ha valami alapítványt teszesz, ha imádkozol és böjtölsz, ne tedd abban a hiedelemben, hogy ezzel magadnak teszesz jót, hanem add oda azt szabadon, hogy mások élvezzék, és tedd az ő javukra, ekkor igaz keresztyén vagy. Mi szükség a te fölös javaidra és jó cselekedeteidre tested fegyelmezése és gondozása érdekében? mikor neked elég a hit, amelyben Isten neked mindent megadott. Íme, így kell Isten javainak egyiktől a másikra átszármnazniok és közössé lenniök, hogy ki-ki a maga felebarátja dolgát olybá vegye, mint önmagát. Krisztustól származnak azok ránk, mint aki felvett minket a maga életébe, mintha ő lett volna olyan, mint amilyenek mi vagyunk. Belőlünk át kell származniok azokra, akiknek rájuk szükségük van, egészen oly módon, hogy nekem még az én hitemet és igazságosságomat is Isten elé kell állítanom felebarátomért, hogy az ő bűnét betakarjam, magamra vegyem és úgy tegyek, mintha az az én sajátom volna, egész olyanformán, mint ahogy Krisztus tett velünk mindnyájunkkal. Íme, ez a szeretet természete, hogyha az igazi; igazi pedig ott, ahol a hit igazi. Azért tulajdonítja a szent apostol a szeretetnek (1. Kor. 13, 5), hogy az nem keresi a maga hasznát, hanem a felebarátét.

(30) Mindebből a végső következtetés, hogy a keresztyén ember nem él önmagában, hanem Krisztusban és felebarátjában; Krisztusban a hit, felebarátjában a szeretet által. A hit által felemelkedik önmaga fölé, fel Istenhez; Istenből alászáll ismét önmaga alá a szeretet által, és mégis Istenben és az isteni szeretetben marad mindvégig, amint Krisztus mondja (Ján. 1, 51): "Még meglátjátok az eget megnyilatkozni és az angyalokat fel és leszállani az ember fiára". Íme ez az igazi, lelki keresztyén szabadság, a mely a szívet szabaddá teszi minden bűntől, törvénytől és parancsolattól, amely minden más szabadságot

340

felülmúl, mint ahogy felülmúlja az ég a földet. Adja Isten, hogy e szabadságot igazán megértsük és megtartsuk.

Ámen.[18]

[18] A pápához küldött latin szövegben, amely hasonlólag, mint itt, Ámennel fejeződik be, találunk még egy öt teljes quartoldalnyi pótlékot "In fine, propter eos, quibus nihil tam bene dicitur, quod non depravent male, intelligendo, addendum est, si tamen et id ipsum intelligere possint" kezdő mondat által bevezetve. Minthogy a kezeim között lévő eredeti Luther-szöveg kolofonja az 1521-es dátumot mutatja, nem lehetetlen, hogy e pótlékot még csak a második kiadásban közölte, az alapszöveg toldalékaként. Sajnos az 1883. évben megindított jubiláris nagy kiadás, amelyet a két előbbi iratnál használhattunk, azon kötetével, amely "a keresztyén ember szabadságáról" szóló traktátust fogja tartalmazni, még nem jelent meg, s így egyelőre e kérdésre nézve bizonytalanságban kell maradnunk.

Maga a pótlék egyébként újat nem mond. Előre látja, hogy két végletszerű felfogás fog képződni: azoké, akik a cselekedeteket ridegen elvetik, s magukat ez alapon minden rend és törvény fölé emelik; s azoké, akik éppen ellenkezőleg a cselekedeteket csak annál nagyobb hévvel fogják védelmezni.

Luther mindkét végletet elítéli, s ráutal a helyes keresztyén álláspontra, szemben mindenféle, a cselekedetek elvéből folyó ceremóniával. Nézete, hogy a ceremóniáknak a keresztyén életben igenis van helyük, de csak úgy, mint pl. az épületeknél az állványoknak, amelyeknek nem az a szerepük, hogy megmaradjanak, hanem hogy az építést lehetővé tegyék; s ha ez megtörtént s az épület kész: az állványokat ledöntik. Hogy e felfogása bárkinek tetszhetett, csak éppen a hierarchikus Rómának nem: az kézenfekvő dolog.