Igehirdetés október 6. alkalmából
(Elhangzott 2007. október 7-én az aradi evangélikus templomban)
Alapige:
“Miközben megszámlálhatatlan sokaság gyûlt össze, úgyhogy majd letaposták egymást, beszélni kezdett, de elõször csak tanítványaihoz: ,,Óvakodjatok a farizeusok kovászától, vagyis a képmutatástól. Nincsen olyan rejtett dolog, amely le ne leplezõdnék, és olyan titok, amely ki ne tudódnék. Ezért tehát amit a sötétségben mondtatok, azt a világosságban fogják hallani, és amit fülbe súgva mondtatok a belsõ szobában, azt a háztetõkrõl fogják hirdetni. Nektek, barátaimnak mondom: Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de azután többé nem árthatnak. Megmondom nektek, kitõl féljetek: attól féljetek, akinek azonfelül, hogy megöl, arra is van hatalma, hogy a gyehennára vessen. Bizony, mondom néktek: Tõle féljetek.’’
,,Ugye öt verebet adnak két fillérért: mégsem feledkezik meg közülük egyrõl sem az Isten. Nektek pedig még a hajatok szálai is mind meg vannak számlálva. Ne féljetek, ti sok verébnél értékesebbek vagytok!’’
,,Mondom nektek: ha valaki vallást tesz rólam az emberek elõtt, az Emberfia is vallást tesz arról az Isten angyalai elõtt.” (Lk 12,1-8)
Keresztény testvéreim! Az elmúlt napokban alapos részletességgel hallgathattuk az aradi 13 vértanú életének részletét. Itt, Aradon illetve a televízióban, újságokban olvashatunk életrajzi adatokat, vállalásokat, küzdelmeket, mindazt amit valamilyen módon egyszerû emberek végeztek, mert valamit fontosnak tartottak, egy célt igazinak tartottak. Nem azon gondolkoztak, hogy hogyan kéne helyezkedni, hogy minél jobban elõre jussanak, milyen oldalra kéne állni, amely erõsebbnek néz ki, hogy megérje, hanem az igazi eszméket vagy inkább mondjuk úgy, hogy a nagy I betûs igazságot tartották mindennél fontosabbnak és hogyha kellet, még az életüket is odaáldozták érte. Nem csak õk voltak akik igazságért, szabadságért harcoltak. Ha csak a 2000 éves esztendõre tekintünk vissza, akkor ott találhatjuk azt akit az emberiség ugyancsak nem szívesen fogadott, fõleg az akkori vezetõk, akkori egyházi méltóságok, írástudók õt nem fogadták be. Gondolok most Jézusra, akinek még szállást sem adtak hanem istállóban kellett megszületnie.
Ma a méltóságokat hogyan fogadjuk? Láthatjuk, hogy mennyire megkülönböztetett módon viselkedünk velük annak ellenére, hogy olyan sokat harcolunk az egyenlõségért. Akkor is így volt, akkor is voltak hatalmasságok, legalábbis olyan hatalmasságok akik az emberek szemében hatalmasságoknak tûntek.
Mi is a hatalom? Mi is az ami gyõzedelmeskedik? Õsi törvény szerint az erõsebb leigázza a gyengébbet, az erõsebb elveszi a gyengétõl mindazt amije van. Így indultak a törzsek közötti háborúk, így látjuk ezt az állatvilágban, így indultak a nagy háborúk, a hódítások, a leigázások. Emberi erõnek a fitogtatása volt a lényeg. Mindannyian kaptunk valamilyen erõt, értelmet, képzelõ tehetséget, egészséget, áldást az Úristentõl.
Azt halljuk keresztényekként, hogy mindez nem a mi érdemünk és nem az életnek a természetes velejárója hanem Isten adta ezt nekünk. Vajon mire adta az Úristen a mi erõnket, gondolkodásunkat, lehetõségeinket? Hogy egymást leigázzuk? Hogy annak akinek valamilyen talentumból több jutott, a másikat elnyomja? Ha éppen szükség van az elõrehaladásra és a személyi érdekekre akkor még az igazságot is félretegyük? A kérdés így tevõdött fel Jézus idejében és ez megmaradt a mai napig is. Jézus eljött és abban különbözik az emberi elképzelésektõl, hogy megmutatta, hogy az Úristen segítségével a leggyengébbõl is lehet erõsebb, a vesztesbõl is lehet gyõztes, úgy amint ez olyan sokszor kiderül a történelem folyamán.
Azok akik Õt leigázták, akik Õt keresztre feszítették, meg voltak gyõzõdve arról, hogy Isten oldalán sikerül valamilyen rosszat elnyomni, egy háborgatót, egy lázítót, olyan valakit aki piszkálta az akkori jól bevált módszereket és rendszert. De a történelem megmutatta, hogy nem az õröké volt az utolsó szó, nem a farizeusokat, az írástudókat, vagy pedig a Jézust keresztre feszítõ római katonákat ünnepeljük vagy pedig õ reájuk emlékezünk, hanem Jézusra és mindarra amit Õ mondott. Ez folytatódott az egyházi életben tovább, 2000 esztendõn keresztül, de folytatódott a világiakban. Így emlékezünk most az aradi 13 esetére.
Ha jól belegondolunk, azok akik fölöttük kimondták a halálos ítéletet, és azok is akik végrehajtották a halálos ítéletet nagy valószínûséggel keresztény emberek voltak, alkalmanként templomba járók, hitüket — legalábbis néhanapján — gyakorló emberek voltak és mégis mindezt meg tudták tenni, azzal a testtel, azzal a gondolkodással, azzal az erõvel amit Istentõl kaptak ajándékul.
Akkor meggyõzõdésbõl tették ezt, de az idõ kiderítette, hogy nem nekik volt igazuk. Ha késõbbre nézünk az 56-os évekre, ugyanezt találjuk meg. Volt egy csoport, voltak sokan akik harcoltak a szabadságért és voltak akik elnyomták. Mindenki meg volt gyõzõdve, hogy helyes úton jár, és meg volt gyõzõdve arról, hogy ezt kell tennie. A mai világban is vannak nézetkülönbségek. Van többség, van kisebbség, van hivatalosság és van olyan aki reklamál, tüntet, lázad. Vannak elnyomók és vannak elnyomottak.
Hol az igazság? Sajnos nem fogjuk ma megtudni. Éveknek, legalább évtizedeknek kell eltelnie ahhoz, hogy leszûrõdjék minden, kikristályosodjék mindaz ami valódi igazság, valódi õszinteségbõl, mások iránt és másokért hozott áldozatból történik és hogy nyilvánvalóvá válljék mindaz ami magánérdekbõl, hatalomvágyból, erõszakból, öncélú megvalósításból történik.
De most felénk szól ez az ige és megtanít minket egy néhány dologra. A Lukács Evangéliumából felolvasott ige tartalmazza Jézusnak azt a példázatát, hogy “Ugye öt verebet adnak két fillérért: mégsem feledkezik meg közülük egyrõl sem az Isten. Nektek pedig még a hajatok szálai is mind meg vannak számlálva. Ne féljetek, ti sok verébnél értékesebbek vagytok!” Továbbá azt mondja: “Mondom nektek: ha valaki vallást tesz rólam az emberek elõtt, az Emberfia is vallást tesz arról az Isten angyalai elõtt.”
Jézus tanít minket ez ige által még 2000 év távlatából is, akkor is, hogyha voltak olyanok akik azt hitték, hogy legyõzték és végleg elhallgattatták. Nem õk tanítanak minket hanem mégis Jézus tanít. Ma is van nagy I-betûs igazság, errõl kell beszélni, ezért kell tenni. Akkor, hogyha az úgynevezett igazság oldalán véljük magunkat akkor is nekünk keresztyén módon állást kell foglalni. Reménykedhetünk abban, hogy nem kell feltétlenül a 13-nak a sorsára jutni vagy pedig Jézushoz hasonlóan a keresztfára, hiszen változott a társadalom. Változott az élet. De szólna hozzánk akkor is ez az ige, ha netalán éppen igazságot keresõ embereket próbálunk meg elhallgattatni, hiszen ilyen is van. Ilyenekkel is körül vagyunk véve. Lehet, hogy ilyen helyzetet is át kell élnünk, és ilyenkor kell felismernünk mindannyiunknak, hogy mi az amiért Isten nekünk életet, egészséget, erõt vagy netalán funkciót adott.
Mai istentiszteletünk megtaníthat imádkozni mindazokért akik eddig szenvedtek és életüket adták valamilyen célért, elvért, de imádkoznunk kell azokért is akik a mai világban felelõsségteljes funkciót töltenek be, hogy mindenkor felismerjék azt, hogy Isten szerint mi az igazságos, mi a jogos és mi a jó, mi a helyes és tudják azt szívbõl, õszintén cselekedni, jogerõre segíteni, támogatni, elõmozdítani, hogy szolgálatuk ne csupán egy funkció élvezete, hanem Istennek tetszõ szolgálat legyen. Hogyha sikerül ezt megvalósítani akkor sok-sok esztendõ múlva talán nem csak a 13-at fogjuk gyászolni hanem valóban ünnepelni fogjuk a szabadságot, ünnepelni fogjuk az igazi értékeket, az igazságnak mesékbe illõ gyõzelmét. Mondhatjuk, az igazi keresztény életet. Erre segítsen meg minket a Mindenható Urunk! Ámen.
Tóthpál Béla