Igehirdetés vízkereszt utáni utolsó vasárnapon

Alapige:
"16 Mert nem kitalált meséket követve ismertettük meg veletek a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és megjelenését, hanem úgy, hogy szemtanúi voltunk isteni fenségének. 17 Mert amikor az Atya Istentõl tisztességet és dicsõséget nyert, és ilyen szózatot intézett hozzá a felséges dicsõség: ,,Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm'', 18 ezt a mennybõl jött szózatot mi hallottuk, mert együtt voltunk vele a szent hegyen. 19 Ezért egészen bizonyosnak tartjuk a prófétai beszédet, amelyre jól teszitek, ha mint sötét helyen világító lámpásra figyeltek, amíg felragyog a nap, és felkel a hajnalcsillag szívetekben.'' 2Pt 1, 16-19

Keresztény testvéreim! Amikor a Krisztushoz vezető csillag megjelent és ezt meglátták és követték a pásztorok, illetve a királyok, odamentek Jézushoz és onnan úgy jöttek el, hogy rájöttek, hogy nem ők a pásztorok hanem a főpásztor Jézus, nem ők a királyok hanem a királyok királya Jézus. Meglátták, hogy bármilyen ajándékot akartak odavinni, többet kaptak, mint amivel odamentek, mert életük megváltozott azáltal, hogy találkoztak Isten kijelentésével a világ világosságával.
Péter második levelében, az ige amely megszólít minket, azzal kezdi, hogy nem kitalált meséket követve ismertettük meg veletek a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és megjelenését, hanem úgy, hogy szemtanúi voltunk Isteni felségének. Szemtanúságot, konkrét tényeket olvasunk ebben a levélben, olyan valakiktől akik látták és hallották, hogy mit jelentett az a csodálatos mennyei hang amely senki előtt nem maradt eltitkolva és amely által az Úristen kijelentette: “ez az én szerelmes fiam, akiben gyönyörködöm, őt hallgassátok!”
Ez a hang hallatszott Krisztus megkeresztelésekor, ez a hang hallatszott fenn a Thábor hegyén, amikor a tanítványok meglátták őt dicsőségben fényleni. Meglátták azt a változást amit jelentett Jézusnak a személye, azt a változást amit jelentett azoknak akik Ő reá néznek.
Az egész világ hirdeti a békességet, az egész világ harcol a békéért, különböző képen teszik ezt meg. Vannak akik hatalmas hadi-felszereléssel, béke-fenntartó erőkkel, van aki egyszerűen szenvedve börtönben, esetleg amiért Béke Nobel-díjat kap sok év múlva. Krisztus is békességet hozott erre a földre. Ő maga mondja, hogy: “nem úgy adom ahogy ez a világ adja.” Ő egy másfajta békességet és egy egészen másszerű békességet hoz el. Ő nem egy látszat-mosolyt akar emberek között, vagy jól felfegyverkezett tűz-szünetet tartó emberi békességet akar látni, hanem számára az a fontos, hogy az ember legyen megbékélve Istennel, neki az a fontos, hogy az Úristen ne kelljen, hogy haragudjon ránk, hogy bűntessen mindazért amit mi az életünkben elkövettünk, engedetlenségünk, mulasztásunk miatt.
Ez az igazi békességnek az értelme, hogy az embert megbékéltesse Istennel és Istent az emberrel, ezért jött el Jézus és ezért hoz világosságot oda ahol sötétség lakozik.
A gond az amikor az emberek szeretik a sötétséget mert bizonyos szempontból előnyükre válik. Hogyha figyeljük az állatvilágot akkor láthatunk olyan állatokat amelyek az igazi életüket csakis sötétben tudják megélni. Jobban látnak és főleg azért élnek éjszaka és vadásznak éjszaka, mert akkor azok akik nappal a fényben járva látnak, nem tudják meglátni őket, jobban elrejtőzhetnek, máskép tudnak támadni, megszervezni életüket, ragadozó életformájukat.
Vannak emberek is akik kimondottan a sötétséget szeretik. Nem szeretnék azt, hogy bizonyos pillanatokra az életükből fény derüljön, bizonyos akták az életükből napvilágot lássanak, világosság jöjjön mindenre, hogy minden láthatóvá váljon, akárcsak a röntgen sugarak által.
Teljes világosságot nagyon nehéz elképzelni, mert a teljes világosság nem azt jelenti csak, hogy én fogom látni a többieket mindenestől, még a gondolatataikat is, hanem mindenki más fogja látni az én életemet és az én gondolataimat is, az én magatartásomat, hozzáállásomat is. Éppen ezért Jézus előtt megjelenni, az Ő világosságát elfogadni, elősorban azt jelenti, hogy teljesen megváltozik az életem. El kell tudjam fogadni, hogy mindaz ami volt az akkor is volt, hogyha tele van hibával, tele van tévedéssel és nem a tévedések vagy a hibáknak az eltusolása, az eltitkolása, sötétségbe taszítása az ami engem igazzá tett, hanem Jézus Krisztusnak a fénye, amellyel fényt derít, amellyel megvilágosít mindent, még az én múltamat is, amely által bűnbocsánatot és új lehetőséget is hoz. Megadja azt a tiszta fényt amellyel már nem lehet bűnökkel teli, tévedésekkel teli élni, és amelyben már nincs szükség arra, hogy másként éljünk, mint ahogy Ő azt megtette és elhozta a világosságával.
Emberek próbálkoznak szeretetet megvalósítani, békességet megvalósítani és úgy érezzük, hogy ezek az emberi probálkozások olyan gyakran kudarcot vallanak. Hányan hány féle képen próbálják meg a nagy igazi egységet. Egységet mindenben, aztán rájönnek, hogy a globalizáció nem is olyan jó, mégsem jó a teljes egység. Megpróbálnak egységet szeretetben, békességben megvalósítani és nem sikerül. Még a földi egyházak is széthúzást valósítanak meg, a hitvallási iratok embereket választanak el egymástól. Egyházi szervezetek kimondják azt, hogy kiket nem fogadnak el és így falakat építenek, és bármilyen próbálkozásba kezdjünk, még akkor is hogyha ezt egyháznak nevezzük, ez emberek közé falat emel, embereket szétválaszt, elválaszt.
De akkor nézzük meg, hogy mi az ami egyesít? Ezt az egyesítést hozta el Jézus és az Ő világossága.
Akkor is hogyha hitvallások és vallások elválasztanak minket, a hit egyesít, Jézus egyesít! Ő reá kell mutatni, Ő reá kell nézni, Ő az aki teljes világosságot hoz, minden szétválasztó, falat emelő, árnyékot tartó emberi építménynek, Ő az aki megvilágosít minden oldalról, anélkül, hogy valamerre árnyék vetődne.
Valaki megfogalmazta, hogy régen teológusként, úgy kívánta, hogy Krisztus keresztje árnyékában pihenhessen. Feltehetjük a kérdést vajon Krisztus keresztjének van-e árnyéka? Van-e hátsó része? Annak a keresztnek, amelyre akárhonnan néz valaki, csak a világosságot látja. Elgondolkozhatunk sokféle képen, de a mai igénk nem arra akar buzdítani, hogy gondolkozzunk, hogy körülöttünk mi történik és hogy nézzünk szét mint megfigyelők ezen a világon, hanem ez a mai igénk arra bíztat, hogy a Krisztustól megkapott fényt mi továbbvigyük. Ne azt nézzük, hogy hol bukkant fel Krisztus szeretete, hanem mi vigyük el Krisztus szeretetét. Ne azt nézzük, hogy az úgymond magától vagy véletlenül vagy pedig a sorsnak a következtében hol van szeretet, békesség ezen a földön, hanem ott ahol nincsen, oda próbáljuk mi elvinni. Nem a nagy békességben és szeretetben élők között az érdekes kimondani azt, hogy Krisztus békességre tanít, hanem ott ahol ez nin-csen meg vagy netalán éppen miattam nincsen meg, ott kell, hogy felgyújtsuk Jézus Krisztusnak a fényét, a lángját, azt a fényt, amely olyan sok változást jelentett mind a három pásztornak, mind a három királynak és mindazoknak akik azóta is találkoztak ezzel a fénnyel.
Nem hiába a református egyháznak az egyik jele éppen a csillag, amit úgy is neveznek, hogy Kálvin csillag. Erre a Krisztushoz vezető világosságra utal, ezt jelképezi, hogy általa eljutunk a Krisztushoz. Csodálatos módon fogalmazta meg ezt Kálvin, nem azt mondja hogy ő Krisztus, hogy Krisztus akaratának a megvalosítója, hanem mi nem lehetünk egyebek, csak ilyen kis apró fények amelyeket vezetünk, viszünk és mi magunk is haladunk Krisztushoz.
Erre kaptunk mi egy életet, amely megkezdődött és bármit csinálunk napról-napra visszafele számoljuk az életünket, napról-napra egyre kevesebb lehetőségünk van ezt a fényt őrizni, ezt a fényt tovább sugározni. Jól ki kell használnunk napjainkat, ezeket a lehetőségeket, azért, hogy Krisztusnak a fénye sugározzék tovább a mi arcunkon.
Hogyha tűz körül ülünk, és végignézünk az arcokon akkor láthatjuk, hogy a tűznek a fénye ott lobog, lángol, visszaverődik rajtuk. De csakis akkor verődik vissza a fény, hogyha a tűz felé, a fény felé fordulunk. Ha elfordulunk, akkor mögöttünk a nagy világosság, a mi arcunk pedig fekete és sötét marad. Éppen ezért hogyha mi a fényben akarunk élni, a fényt tovább akarjuk vinni, az igazságot tovább akarjuk vinni, a békességet tovább akarjuk vinni, elsősorban Jézus felé kel néznünk, Őt kel látnunk, Ő kell, hogy előttünk legyen, és akkor úgy mint a tanítványok, mondhatjuk mi is, hogy milyen jó nekünk itt lenni.
Mindenki aki találkozott Jézussal, megtapasztalta azt, hogy milyen csodálatos dolog, hogy mindenki akinek volt valamilyen kapcsolata Ő vele, úgy érezte, hogy nyertes ebben az ügyben, és hogy ennek sokat köszönhet. Akkor is hogyha a legtöbbjüknek a földi élet nehézséget, megpróbáltatást, bizonyságtételt, kitartást jelentett. Senki sem volt közülük aki azt mondta volna hogy cserélne, csak azért, hogy a földi élete könnyebb, enyhébb, jobb legyen. Pedig a lehetőség sokszor kínálkozik. Egyet említek, egy német evangélikus lelkész, Dietrich Bonhoeffer aki a második világháborúban bekerült a koncentrácios táborba, neki is megvolt a lehetősége, hogy vonja vissza állításait, kérjen bocsánatot akkori földi hatalmaktól, törölje el a Krisztus szeretetéről és megbocsátásáról szóló nyilatkozatait, de neki fontosabb volt megnyerni életében, lelkében Krisztust, mint azt, hogy életét akár egy nappal is meghosszabbítsa, mert a földi életünk egyszer ígyis-úgyis véget ér, és akkor csakis Krisztusnak a világossága az ami éltet és ami tovább visz.
Nem hiába mondják azt hogy a világosság, a fény életet ad. Tudjuk jól, hogy már mesterségesen is elő tudunk allítani olyan lámpákat, olyan sugarakat, amelyekkel, hogyha a növényekre világítunk jobban fejlődnek, szebbek lesznek, életük lesz. És tudjuk azt, hogyha lehúzzuk a redőnyöket és sötét szobában próbáljuk ezeket a növényeket megtartani, azok a világosság hiánya miatt elpusztulnak. Nekünk is szükségünk van a világosságra, de nem csupán egy mesterséges világosságra, egy felgyújtott lámpára úgy, mint a csirkeneveldékben, nem csupán arra a napra amelyet láthatunk és amely körül kering a mi bolygónk, mert nem ez a világ közepe. Hanem szükségünk van egy olyan fényre amely nem csupán ideig - óráig, mesterségesen meghosszabbítja napjainkat, hanem életet ad az örökkévalóságra. Ezt a fényt nem tudjuk előállítani, mi nem tudunk ilyen világosságot teremteni, bármennyi jóindulatunk legyen. Hiszen el kell ismerni, hogy az emberiségben ott van a jóindulat, szeretne békességet, szeretne tökéletes emberi létet megvalósítani ezen a földön, mindenfélét kitalálnak, törvényeket, béke-fenntartó erőket, de ettől még nincsen békesség. Viszont ott ahol Jézus megjelenik, ott ahol Ő szól, azok akik hallják, azok békességet éreznek, akkor is hogyha elnyomás alatt élnek, akkor is hogyha börtönben vannak, akkor is hogyha megpróbáltatások és szenvedésekkel teli kell, hogy leéljék az életüket, úgy érzik, hogy Krisztusban békességet nyertek.
Milyen csodálatos dolog az, hogy bármi legyen körülöttem, én békességben nyugodtan tudjam nézni ezt a világot és Krisztusról bizonyságot tenni, Ő miatta örvendezni.
Milyen csodálatos dolog lehet az, hogy erre lehetőségünk van, és ezt Krisztus elhozta erre a földre. Arra a földre ahol az emberek mozognak, nyüzsögnek, tesznek-vesznek és beszélnek a békességről, próbálnak valamit tenni.
Ő eljött és azáltal, hogy az igében vagy pedig az úrvacsorában a mi életünkbe lép, azáltal mindazoknak a szívében akik kinyitják a szívük ajtaját, elhozza és megadja ezt a békességet, amit mi nem tudunk másképp megszerezni. Egy békességet, amely az ő fénye által életet, örök életet eredményez, midazoknak akik ebben a fényben járnak. Krisztus világít, az Ő csillagát mi is meglátjuk, nem is egyszer. Sokféleképen beragyogja a mi életünket, nagyon sokszor felbukkan ez a csillag, de felismerjük-e ezt a csillagot? - tehetjük fel a kérdést, mert olyan sokszor gyújtunk mi is fényt, olyan sokszor próbálunk mi is világosságban járni, vagy olyan sokszor gyújtjuk meg a reflektorokat és kérjük, hogy minket világítson, hogy a mi műveink, a mi életünk, a mi igazságunk látszodjék. Ott van Jézus az Ő kis csillagfény-sugarával, amelyről olyan gyakran megfeledkezünk éppen azért mert a mi fényünket tartjuk fontosabbnak. Péter Apostol azt mondja, hogy ő nem kitalált meséket mond, hanem arról tesz bizonyságot amit látott, amit hallott, úgy amint a Jordán vizében történő keresztségkor vagy fent a Thábor hegyén, ahol fénylett az Ő orcája, megszólalt Istennek a hangja: “ez az én szerelmes fiam, benne gyönyörködöm, Őt hallgassátok!”
Ez, hogy Őt hallgassátok ez szól mihozzánk is, hogy tudjunk Ő reá figyelni mindenkor, de ugyanakkor egy küldetés is, hogy Ő róla tegyünk bizonyságot azért, hogy ez a Vízkereszt utáni idő, amely ebben az évben aránylag rövid volt, mégis megteremje az ő világosságát a mi életünkben. Próbáljunk eleget tenni, ennek a meghívásnak, ennek a felszólításnak, vigyük el azt a fényt, amit Jézustól kaptunk és hadd örvendezzünk annak, hogy az a kis szikra amelyet mi tovább viszünk, az milyen nagy lángokra tud lobbanni, nem miattunk, nem a mi ügyességünk , tehetségünk vagy akaratunk által, hanem az által, hogy Jézus ezt elhozta erre a földre, és a Szentlélek által tovább munkálkodik, úgy ahogyan ezt megtette az első Pünkösdkor, megtette olyan sok embernek az életében, úgy megteheti és megteszi ezután is.
Ez az igazi csoda, hogyha mi Istennek ezt a fényét, ezt a lángját észrevesszük és ennek örvendezni tudunk. Erre segítsen meg minket az Úr Isten! Ámen!

Tóthpál Béla